Gesztenyevirágzás ősszel

Harminc éve volt egy álmom fiatal lányként. Álmomban egy idős embert követtem, aki a város bombázása előtt még el akart jutni a helyre, ahol régen boldog volt a feleségével és eldúdolni az asszony kedvenc dalát. Közben elkezdődött a bombázás és én láttam a közeledő halált, ahogy az öregember is, de ment és ment, nem rettentette az elkerülhetetlen, célja volt, amit teljesíteni akart. Elérte, és megölte az épületbe csapódó bomba, de az utolsó, ami a felébredésem pillanatában velem maradt, a dallam volt, amit dúdolt. Tízen néhány évesen az álom bemutatta nekem az ember tragédiáját és az élete lényegét. A bombázás minden anyagit megsemmisített, a pusztulással szemben egyetlen egy értéke volt maradandó, ami elkísérte, az asszony emléke, a dal, a hely, ahol boldogok voltak. Végletekig emberi tapasztalatban részesített a saját tudatalattim. Szerinted 43 éves koromra van bármi, amit tudnom kéne az emberről? Önmagamba nézek minden este és figyellek titeket éber óráimban. Eleget tudok, hogy megvonjam határaimat és belássam, mi az, amit nekem tennem kell. Nehéz leckével küzdöttem meg. Elfogadtam kicsinységemet, jelentéktelenségemet és a választ, amit adtam magamnak a kérdésre, mi az élet értelme. Meglepő tapasztalat saját belső lényegünk feltárása. Az a régi dallam, ami nem is zene, hanem a felismerés. Nekem semmit sem kell tennem a továbbiakban. Persze életben tarthatom a testem. Élhetek még pár évet, évtizedet. Viszont semmi sincs, ami felülmúlhatná az igazi szándékomat. Szerencsés tulajdonság mixet kaptam a felmenőimtől. Képessé tesznek az ember egyik legnagyobb csúcsteljesítményére, az írásra, ami folyamatos gondolkozás. Tizenöt évre bezártam a kreatív részemet. A külvilágban bolyongtam és tiszta szívvel kutattam fel a szülőföldem természeti értékeit. Jó érzéssel tettem a dolgom. Azonban hív a személyes küldetésem és én válaszolok a hívására. Becsapom az ajtót, ablakot, kirakom a zárva táblát és összebútorozok saját magammal, hogy elénekeljem a régi dalt a pusztulás előtt. Semminek sincs értelme, amit teszünk. Pusztán esztelen futkosásunkkal letaroljuk a földi élővilágot. Esztelen sáskák vagyunk, biológiai ösztönlények. Az ősidőkben a nagy rohangászás után az ősök is a lét rettenetével szemben a meséket hívták segítségükkel. Okultak és erőt merítettek a történetekből. Saját magamnak mesélek az összeomlás előtt. Belső motiváció hajt előre. Önmagam megértése, rendrakás a káoszban, iránymutatás magamnak. És közben a csúcsteljesítmény megélése. Ennyi csak, ami az elkövetkező időszakban érdekel. Sok időt fordítottam a blogra és rátok. Ideje a saját dalomat zengenem. Semmit sem várok tőletek. Sok szerencsét kívánok nektek! Kemény idő jön.