Ideje tanulni a hibáinkból

2017. július 22-én döbbenten álltam a tény előtt egy zempléni erdőben, hogy a mediterrán térségből érkezett, melegkedvelő császárgalóca jól érzi magát az északi országrészben. A védett gombaszépség észak felé tartó menetelése az egyik természeti jele a fajunk által felpörgetett felmelegedésnek, aminek a másik neve a klímaváltozás. Nem, hiába tagadod, a fajunk rendkívül hatékony tájátalakító; és ipari termelésünkkel félelmetes mennyiségű szén-dioxidot juttattunk vissza a légkörbe és picit sem lassítottunk a kibocsátáson. Tudtam róla, hogy 2020 után még durvább lesz minden. Ezért nem érzek késztetést a katasztrófaturistáskodásra, hogy "drámai" fotókon örökítsem meg a történelmi aszály jeleit a szülőföldemen. Ugyan júliusban kisétáltam a gyulai duzzasztóhoz, mert régen jártam zöld céllal a tájban, de ennyi is elég volt. A szülővárosomban az örökzöldek, nyírfák és hársfák tömegével száradnak ki, de más fafajok egyedei is egymás után pusztulnak el.

2017-ben már erősen száradt az erdő, amikor mi egy nap alatt megjártuk a Zemplént. Két héttel korábban a nyári zivatarok bőségesen adták az égi áldást, de a forróság és a szél hatékonyan tüntette el a vizet. Szerencsénk volt, hogy sikerült elcsípnünk a termőhullám leszálló ágát. Öt éve már egyértelműen megtapasztaltuk, hogy a nyár egészen másmilyen lett. Az első meleg évszak, ami után láthattam a vízhiány egyik vészterhes jelét, a korai lombvesztést, 2007-ben volt. Októberre a táj novemberi képet öltött. Hitetlenkedve és borzongva néztem a szülőföldemet. Azon a nyáron csak úgy tudtam megmaradni odakint, hogy napernyő alatt sétáltam és másfél literes palackból nemcsak ittam, hanem locsoltam is a fejemet. Azóta valamennyire alkalmazkodott a szervezetem a hőséghez, de nem élvezi! Gyerekként még eljárt a család a holtágakhoz pancsolni, de nekem a jelenben eszembe se jutna belemenni a bűzös, pangóvizes élővizeinkbe.

Öt éve mindenféle jó, ehető gombát tudtunk gyűjteni. A láda kincsekkel volt tele. Ma nem tudom, hogy merre lelhetném fel a nyári erdő ajándékait? Európát aszály sújtja és szülőföldemen az én életemben még sosem tapasztalt szárazság van. Sajnos a táj kiszáradása már a 90-es években elindult. Ez az aszály nem derült égből a sorscsapás! Azonban az ember önbecsapásaira hallgatva képtelen szembenézni a keserű igazsággal és a járt utat a járatlanért elhagyni, holott a klímaváltozás nemcsak az időjárást változtatja meg, hanem arra reagál a táj is, amiben élünk. Tehát elkerülhetetlen, hogy mi magunk is változtassunk. Ideje tudomásul venni, hogy a monokultúrás termelésnek vége a megyében. A táj mozaikszerkezetét helyre kell állítani. Jó kérdés, hogy lesz ehhez elég víz vagy sem. Félek, hogy túl nagy bajt eresztettünk magunkra, ami kezelhetetlen. Azonban a feladásnak sincs semmi értelme. Ideje tanulni a hibáinkból és másként cselekedni.