Az elszalasztott lehetőségek országa

A kora reggeli, téli fotóm fejezi ki a legjobban a nyomasztó érzést, ami elhatalmasodott rajtam. 1990-ben tizenkét éves gyermekként izgatottan követtem az első szabad parlamenti választást, és rohantam volna szavazni, ha elég idős vagyok. Komolyan elhittem, hogy végre a hazám felzárkózik a nyugathoz és az elnyomás rossz emlékké fakul. Gyerek voltam, hittem a csodákban. Aztán itt élve a valóság szétkergette ábrándjaimat, és nem hagyott semmi mást, üres zsebeket és kétségbeesést. Pro és kontra listát írok minden témában, és a jelenlegi helyzetben a saját túlélési esélyem kapcsán a kontra lenyomta a pro oldalt, vagyis bajban vagyok. És nemcsak én, hanem százezrek. Ez most a nagy betűs válság, nem olyan mint a 2008-as, hanem 1933-hoz mérhető. Semmiből sem tanulunk, a saját kárunkból sem. Ismét komoly veszteségek fogják érni Magyarországot és leépülése folytatódik. Oh, a nemzethalál nem egy drámai aktus, hanem évtizedeken át elhúzódó vergődés. Kidobtunk harminc évet az ablakon. Történelmi esélyt szalasztottunk el.

Kár, hogy a szavak elvesztették a jelentésüket és a súlyukat. Értelmetlen írnom, mert a valóság felülír mindent. A történelem kereke meglódult és a magyar nemzet alákerül, mert már nincs ereje, tudása, akarata változtatni. Egyszerűen elfogytak tetterős, erkölcsös, jóakaratú emberei. Nem maradt más csak a tömegemberré, fogyasztóvá, megvezetett jobbággyá alacsonyított, elnyomható, megfélemlíthető, átverhető kisemberek. Eltűntek nagyjaink. Oh, ne gondold, hogy az autokrata nagy ember, vagy a lárifári szónok, akik káderből lett valakik, de nem nagy emberek. Nem az ország területi vesztesége a tragédia, hanem az emberi nagyság elveszése! Az ember mint sorsának alakítója, a történelem formálója veszett el, és így gondolkodó emberfők hiányában zuhanunk a káosz mélyébe. A modern politikus semmi több mint a tőke szolgája. Odadörgölőzik, ahonnan enni kap. Kesztyűbáb, ami cinikus mosollyal a pofáján árulja el a népét, miközben tolja a hamis populista szólamokat.

Én egy senki vagyok, egy művész, aki a pusztuló táj krónikása. Semmi esélyem a nagyobb erőkkel szemben. Felmértem önmagamat, körülnéztem és látom a saját egyéni tragédiámat. Megteszem, ami erőmből telik, de csepp a tengerben és valójában hatástalan. Talán ideje lenne változtatnom a nézőpontomon és szabadesés közben nem a földet bámulni, hanem az eget és a derűs kékséget csodálva megfeledkezni az elkerülhetetlen becsapódásról és a halálról. Ami elveszett, nincs többé. Miért fájdítom a szívemet és ártok magamnak a nehéz érzésekkel? Kisember vagyok, és semmit sem jelent, hogy a művész szemével születtem. Hetykén vállalni, hogy az értelem is elveszik, és semmi sem marad csak a túlélésért küzdő emberállat zihálása és elkerülhetetlen kimúlása. Enjoy!