Biodiverzitás világnapján

2017-ben ugyanezen a napon publikáltam egy bejegyzést, amit szóról szóra ugyanígy írnék meg, így linkeltem, hogy megspóroljam magamnak a plusz munkát. Eleve rossz bőrben vagyok, semmi kedvem lehangoló gondolatokkal foglalkozni. Éppen untig elég elviselnem a magyar rögvalóságot, ami egyre inkább kiszívja belőlem az életerőt. Nem táplál többé a szülőföld, hanem megöl. A hátralévő időmet szeretném kellemesebb hangulatban eltölteni, így terheket dobok le magamról. Amit tudtam, megtettem. A többi nem rajtam áll. Az online előadás sorozatomat szívesen csinálom, örömmel adom át tudásomat a gombákról. Hálát sem várok érte. Erről is régen letettem. A saját lelkiismeretem legyen tiszta, hogy hasznosan töltöttem el az életidőmet. Minden mást ki akarok zárni a lelkemből, mert csak lehúz, megmérgez.

A nyitóképet a Körös klub egyesület génbankjában fotóztam, akár a második képen látható fátyolos nőszirmokat, ami védett növényünk. Az egyesület célja a génbankkal az őshonos fáink és növényeink megőrzése a várostól kapott tíz hektáros területen. Jó hír, hogy a kiserdő kikerült a vágásos termelésből, vagyis sosem lesz tarra vágva. A természeti folyamatok fogják alakítani, csak az idegenhonos növényeket távolítják el belőle. Azonban nem látom biztosítva a legalább száz éves projekt jövőjét, mert nem lesznek szakemberek, akik átvinnék az évszázadon. A mai negyvenesek közül lesznek, akik szívükön viselik a sorsát, de utánuk? A tinédzserek közül meglepően kevesen érdeklődnek a természettudományok iránt. A fogyasztói lét eltávolított minket a természettől. Nekem őrült nagy szerencsém volt, hogy anyám hagyott az ükmama házának udvarán egyedül játszani és kedvemre felfedezhettem az ott élő állatokat és növényeket. Lenyűgözött a változatosság. A gomba kicsivel később lépett be az életembe.

A nehézszagú gólyaorr közönséges, mégis szép, kis odafigyeléssel egy egyszerű kompakttal is jó fotó készíthető róla. A pósteleki felmérő útvonalamon fotóztam le. Pénteken sokat mentem, mire hazaértem a lépésszámláló tizennyolc kilométert számolt össze. Túra közben a Republic együttes Szállj el kismadár című számát dúdoltam. Fogalmam sincs, hogy miért pont ez a dal jutott eszembe, talán az egyik részlete miatt: "Csak a Hold az égen, csak a Nap ragyogjon, simogasson a szél, ha az arcomhoz ér." Nem alapítottam családot, nincs ingóságom, vándor típus vagyok, akinek az alapélménye, hogy könnyű holmival a hátán baktat át a tájon és szemlélődik. A másik Republic szám, ami gyakran előtör belőlem, A 67-es út. Ott a derű a szememben, és mégis milyen nagy bánatot cipelek magammal. A májusi zöld sem fedi el többé előlem, hogy haldokló tájban élek. Nem tölt fel többé. A saját elhatározásom mozgat, semmi sem lelkesít. Nincsenek bajtársaim, magányos küldetés az enyém.

Ismét ránéztem a 118A kivágott fatörzseire, amik felvágva, egymásra rakva száradnak. Nézd a háttérben álló két hagyásfát, hogy milyen magasra nőttek, miközben törzsük karcsú maradt. A sűrű állományban a tölgyek ilyen természetellenes alakot kényszerülnek felvenni. Sudár törzsük faanyagként végzi. Pár percig néztem a faanyagtermelő üzemet, majd átsétáltam a 117B másik felén, ahol már 40 centi magasak a makkról kelt cser és kocsányos tölgyek. Néztem a betolakodó selyemkórót és amerikai szőlőt, a korhadó tuskókon tenyésző sörtés dücskőgombákat. Az erdő nem így újul meg. A 117B ültetvény volt és most is az. Majd 80 év múlva faanyagot fog adni az erdész unokáinak. Hol leszek én mire ismét járni lehet a tölgyek árnyékában? Hamuként elkeveredtem a földdel. Nincs okom hinni a szép jövőben vagy hazudni neked. Mindenkinek a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. A 25. órában vagyunk. Lásd a képválogatást.