A szülőföld sara

Az 50. héten vasárnap tudtam terepre menni, vagyis Gyuláról nem Csabára tértem vissza, hanem leszálltam a Veszely csárdánál. Itt felvett Ati és mentünk Póstelekre, a fő indikátor helyemre, amit 2012 óta monitorozok és még mindig kerülnek elő figyelemreméltó gombák. Lásd az előző bejegyzést. A késői álbékagombáról a képválogatásba is raktam ki fotót, mert kettőt lőttem a termőtestről. Tényleg egy nagyon ritka gomba, mégis egyből tudtam, hogy kitől kérdezzem meg a pontos nevét, mert láttam régebben a fajról a megosztását. A memóriám egészen jó, ha nem is tudom a fajnevet felidézni, de jól tudom, hogy hol kell utánanéznem. Mondtam már, hogy szeretem a gombákat? Ezért a felhős, szürke, csepergő esős, hűvös időben végigmentem a felmérő útvonalamon. Az erdészet dolgozik, így az ültetvények művelési útjain a sarat feltépték a teherautók. Átkelni a nyomvályúkon lehangoló volt. Egyértelművé tette, hogy üzemi területen mozgok, nincs itt szó semmiféle természetes erdőről. Kinek a sara, hogy jelentős mértékben roncsolt az erdei ökoszisztéma Békés megyében? Tény, sosem volt óriási, összefüggő erdőtakarónk. A táj az erdős-sztyepp övezetben van. Azonban volt erdei zárótársulásunk, a keményfás ligeterdő. Miért áldoztuk fel a természetes növénytakarót? Megérte kultúrsivataggá degradálni a tájat? Biztosan megérte?!?

Elmentem a menedék végéig, ami a 117B ültetvény előző faállományából maradt hagyásfák sávja. Itt is fel van marva a sár. Ettől szíttam a fogam, mert az úton élnek kosbor tövek és számos gombatenyésztest is, amiket biztosan károsított a "szántás". Kicsit bementem az új telepítés végébe és onnan fotóztam az ültetvényt, ami valamikor az indikátor útvonalam központi területe volt. Mostanra csak a menedék maradt nekem. Fel is emlegettem Atinak a napot, amikor 2018 januárjában megláttuk a kitermelését. Még Atit is megérintette a veszteség. Pedig ő sokkal gyakorlatiasabb mint én, nem érzelgős típus. A francba, hogy miért fájdítom a szívemet! Érthető, hogy bolondít-vonz Nyugat-Ausztrália 135 nemzeti parkja, az egzotikus élővilág tobzódása, a végtelennek tűnő eukaliptusz erdők. A fenébe, hogy a szülőföldemen szó szerint guberáló vagyok! Tudom, aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Azonban én pont, hogy tíz éve türelemmel guberálom össze a háztájim természeti értékeit, örömmel tipegek minden márciusban a ligeti csillagvirágok között és a leggyakoribb gombákról is szép fotókat készítek. Szerintem nagyon is megérdemlem a nagyot és akarom Nyugat-Ausztrália természeti értékeit. Miért kéne nyomorognom egy kifosztott, haldokló tájban? Lásd a képeket.