Idén először Pósteleken

Donatello Dávid szobra jutott eszembe a túra végén látott életképről. A reneszánsz művészet és faanyagtermelés részlépése közti hasadáson kellemesen nagyot döccent az elmém. A valóság abszurditása a humor örök forrása. A kuncogás erőt adott, mert itt már több mint tíz kilométert tettem meg és lábaim jelezték, hogy ideje lerogyni valahová és kicsit pihenni. 2022-ben először mentem ki Póstelekre, a fő indikátor helyemre, ami egyelőre eléggé lepukkant benyomást kelt. Őszintén szólva tényleg tele a világ szebb helyekkel. Ez most tényleg fanyar és elkeserítő élmény volt. Ezért sem törtem magam január óta, hogy kimenjek. Eh, minek? Most is csak azért vettem erőt magamon, mert csoportokba más tájegységekből már kezdik kirakni a tavaszi virágokról a fotókat. Pedig tudom, hogy hiába élek a dél-keleti országrészben, ez a tájegység hidegebb mint az ország dél-nyugati területei. És ahogyan számítottam rá, még nincsenek nyíló virágaink. Bimbókat sem láttam salátaboglárkán és a bogláros szellőrózsa éppen csak kihajtott.

A faültetvények nem erdők. Lőttem egy hangulatképet a 120 és 121 ültetvények közti művelési útról. Itt fekete dió, fehér akác, csertölgy ültetvények vannak. Növénytársulásaik rendkívül szegényesek, nem természetes állományok. Természetjáróként fintorogva csúszkáltam a sáros földúton és saját magamból merítettem erőt elviselni a valóságot. Egyébként felnőtt emberként nem vagyok köteles szépíteni azon, ami szar. Gyerekként kötelességem volt tűrni, hogy csokinak hazudják a szar különféle formáit, de negyvenen túl, beintek és gyors léptekkel káromkodva hagyom magam mögött a mocskos önbecsapást. Engem senki se traktáljon hazugságokkal, mert az neki kényelmes. Nem. Ez egyenes út a biztos pusztulásba. Én viszont szeretem és becsülöm az életet. Nemcsak a sajátomat. A win-win szituációkat kedvelem, ahol mindenki kap valamit, és valami jót. A szülőföldem nem igazán adott jót nekem. Évtizedekkel később döbbentem rá, hogy a legértékesebb én magam vagyok. Tehát semmit se tud adni nekem a megye. Oh, tanulságokat, avagy traumákat bőven mért rám. Kösz, többre nem vágyom.

Túlságosan sokáig próbáltam megfelelni vélt külső elvárásoknak, holott a jó közérzet alapja a saját benső iránytűm követése. Téves elképzelésem volt, hogy ha már számos jó adottsággal születtem, azokkal a közösséget kell szolgálnom. Aztán rájöttem, hogy ez a társadalom irtózik és félreérti a tehetségeseit, vagy szemérmetlenül kihasználja és a halálig hajszolja. Lásd értelmiség árulása és elárulása. Zsák a foltját. Itt mindenki valamilyen szinten be van csavarodva és nagyon durva traumákat cipelnek sokan. Elképesztően nyomasztó légkörben senyvedünk. Jaj, riasztó látni a sok szürke, eltorzult arcot és a fénytelen tekinteteket. A pokol valamely bugyra kies hazánk. Érthető, hogy inkább visszavonultam önmagamba és felhúzva a védvonalat a saját dolgaimmal foglalkozok. Szeretem a kreatív projektjeimet és kitartóan gondozom mindegyiket.

Érdekes, hogy mennyire nehéz szembesülni a valósággal és szembeszállni az illúzióinkkal, megtagadni a belénk vert dogmákat. Pedig rettenetes nyomort mérnek ránk és tönkretesznek minket. Megfizettem az árát, hogy próbáltam alkalmazkodni ahhoz, amihez nem lehet. Ez nem élet! A negyedik kép összefoglal minden tudnivalót a szülőföldemről. Több ezer éves múlt és múltba ragadt lét. Egy időzárvány vagyunk, amit szétmorzsol a klímaváltozás. Hogy itt semmi igazán fenséges sincs, amitől az ember érezné, hogy él, igazán él, csak a nyomor számtalan megjelenési formája, amiket már unok listázni. Ennél azért többről szól az ember élete. Direkt a biztonságos és kényelmes élet érdekében hajtottuk uralmunk alá az élővilágot. Erre emberek millió robotolnak és senyvednek, mintha büntetés lenne a létezés. Felfordul a gyomrom az indulattól. Ha már egyszer mi vagyunk a "világ urai" és megfizettük az árát a kényelemnek, élvezzük az életet!

Az előbújt nünükékre vigyázva lépdeltem a növényes részeken. Ez itt például nyugisan legelészett, a déli órára való tekintettel, ebédelt. Fogalma se volt róla, hogy az emberi faj egyik egyede csúcstechnikával megörökítette étkezését. Párhuzamos valóságok, amik sosem érthetik meg egymást. Valahogy így vagyok a többi emberrel is. A közös nyelv nem jelent közös alapot. Hihetetlen, ahogy elbeszélünk egymás mellett. Feladtam a kísérletezést is, hogy valahogy megértessem magam. Eh, a francba az ezzel járó stresszel! Egyszer élek és eleget idegeskedtem. Csak lazán. Enjoy! Ez a jelszó. És csak azt csinálom, ami tényleg jó érzéssel tölt el. Tehát fogalmam sincs, hogy mikor megyek ki legközelebb Póstelekre, vagy bárhová is a szülőföldemen. Semmi kedvem fájdítani a szívemet. Hogy infarktust kapjak? Nem ér annyit az egész.