December másodikán ritka esemény következik be életemben, hosszabb időre elutazom vendégségbe. Ezért az adventi naptár bejegyzései időzítve vannak, mindennap egy jelenik meg reggel nyolckor. Egy kép és egy csatolt bejegyzés. Az év számomra kedves élményeit idézem fel időben fordítva, vagyis novembertől áprilisig. Ez tudatos, mert elmúlik a tél, következik a tavasz, vagyis a huszonnegyedikén látható szépségekkel indul számomra 2020, ha nem marad ki száraz időjárás esetén a kucsmaszezon mint idén. Az év utolsó hónapjáról nem lesz visszatekintő, hanem az egész évről fogok írni szilveszterkor. A tizenkettedik hónap kivételesen nem a gombászatról szól nálam, hanem személyes dolgaimat intézem.
Az év 11. hónapja mindent megadott nekünk, amiről álmodunk. Pazar gombabőség árasztott el minket. Mindenki kedvére szedhetett az őszi gombákból. Rég látott tömegben bújtak elő a korhadékbontók. A nyáriasan meleg és száraz október után igazi őszi hónap volt a november. Azonban meglepően enyhe volt. Nem igazán fáztunk, és fagyokra sem emlékszem. Ugyan az ország keleti része kevésbé volt szerencsés, a mediterrán ciklonok szinte kikerültek minket, de kaptunk annyi esőt, hogy a talaj felső húsz centije átázzon, ami a bőséges harmattal, a magas páratartalommal együtt pörgette a gombákat. Végre régi pompájában láthattam a lilatönkű pereszkét. Természetesen a száraz október után el kellett telnie némi időnek, hogy az eső éreztesse hatását, de aztán BUMM. Persze volt csalódás is.
Az első gombatúrám a hónapban a hegyvidékre vezetett 10-én. Ez az a rét, ahol május 11-én a mezei szegfűgombákat fotóztam és videóztam. Teljesen eltűntek róla a vizes tocsogók. Kiszáradt. Értitek, ez a nedves legelő olyan száraz mint nálunk augusztusban a reptéri mező. Elkerekedett szemekkel kóvályogtam rajta. Nem hittem el, hogy ilyen mértékű szárazság sújtja a hegyi terepünket. Teljesen értelmetlen volt odaát gombászni, mert nem tudtak teremni a vízhiánytól. A hónapban még egyszer átmentünk hárman, 23-án, de az sem adott extra élményt, mert őzlábgombából itthon is szedhettünk volna annyit, amennyit csak bírunk. Ráadásnak csak az első erdőnkben volt gomba. Az aszály kicsinálta az őszi szezont odaát.
A hegyvidéki csalódás után 12-én a háztájit jártuk körbe. Oh, itt már minden volt. A nyitóképen látható zsákmányfotó is ezen a napon készült. Két gombásztársam telepakolta a csomagtartót. Sikerült a bélmegyeri fás pusztán ördögszekér-laskagombát is fotózni, amit ritkán találok. Ez a legfinomabb a laskagombák között. Sajnos most sem tudtam gyűjteni belőle, mert trágyás részen nőttek termőtestei, és így nem voltak túl vonzóak. Azonban az egyikről lőtt kép hangulatos lett, jó élőhelyi fotó. Bélmegyerről átmentünk Tarhosra, majd Póstelekre, végül a csabai reptér mezején zártuk a napot lilatönkű "kaszálással". Tíz pontos gombatúra volt.
Négy nappal később, 16-án kicsit kalandoztunk. Hárman átautóztunk az új M44-esen a Kiskunságba és Lakitelek környékén gombásztunk. Itt nem lett tele a csomagtartó, azonban élményekben gazdag túra volt. Különösen örültem a pelyhestönkű csiperkének, ami nagyon hasonlít a mezei csiperkére, de annak nincs ánizs illata. Szerencsére az összetévesztésük nem kockázatos, mivel mindkettő finom és ehető. A hónap során igazán sokat egy másik csiperkéből láttam, a tintaszagúból, aminek a neve is jelzi, hogy a vegyszerszagú, sárgulóhúsú, mérgező csiperkék egyike. Ezt nem éri meg felvenni. Alapvetően ez már nem a csiperkék ideje, hanem inkább a pereszkéké. Lásd a lilatönkű termőhullámát.
Azonban nem minden pereszke rokona a másiknak. A magyar név kissé megtévesztő lehet. A sárgászöld pereszkét kerestem az október 23. hegyvidéki túrán is, de akkor még nyoma sem volt. A Tricholoma nemzetségbe tartozik és gyökérkapcsolt, míg a lilatönkű Lepista és korhadékbontó. Mindkettő őszi gomba. A sárgászöldért az északi gombászok, főleg a lengyelek vannak oda-vissza, imádják. Számukra csemegegomba. A hazai szakirodalom alapján nem javasolt gyűjteni, mert ritkán furcsa tüneteket produkáló mérgezést okozhat. Lásd a linkelt cikkemben. Nagyon későn jött elő a hegyvidéki lakcímén. Mostanra kapott éppen csak elég esőt a termőhullámához. Kapva-kapott az alkalmon, mert nagyon sokat láttam. Végre sikerült róla jobb fotót lőni. Lakcímén erdeifenyőkkel él együtt.
Másnap, hogy teljes legyen a hétvégém, a háztájiba mentem ki Atival. Van egy nagyon jó lakcímem ott, ahol többféle fenyő díszíti a nyaraló telkét. A fenyők sokféle gombával társulnak, és ősszel partnereik termőtestei megjelennek alattuk. Ezt a lakcímet muszáj volt megnéznem. Itt van egy duglászfenyő is, ami Amerikából érkezett dísz- és haszonfa, és jött vele a fenyőtinóru társa is. A Suillus nemzetség legtöbb faja júniustól már teremhet, de ha kedvezőtlen az időjárás nekik is az őszig kell várniuk a jobb időre. A duglász-fenyőtinórut könnyű felismerni a fapartneréről. Pont olyan mint a fotómon látható. Bár minden fenyőtinóru ehető, a nyálkás kalapbőrt le kell húzni, de a duglászfenyős még nem olyan gyakori. Jobb megkímélni. Én sem szedtem fel. Örültem neki, hogy látom.
A hónap utolsó gombászata nekem 26-án volt. Nem bírtam magammal és még egyszer kimentem Póstelekre Atival. Sajnos a sárgászöld pereszke rokona a zöldessárga nem jött elő idén. Hiába kerestem. Viszont bővült a pósteleki fajlistám a csodálatos cinóbertaplóval, aminek az élénk színű termőrétege van a fotómon megörökítve. A kép színhelyes, pont ilyen. Ez a kis rövid séta a fő indikátor helyemen a novemberi fakó fények ellenére meglepően kellemes volt. A hónapnak megfelelő időjárás, a korhadékbontók pazar tobzódása melengette a szívemet. Egészen más volt a hangulata az egésznek mint annak a pocsék októberi félresikerült felmérő sétának, amikor majd beájultam az aljnövényzetbe. Egyszerűen túl sok volt a nyárias időjárás és az aszály együtt nekem. Látni a szomjazó fákat, ahogy fonnyadnak a leveleik... Kikészültem. Viszont a november gyógytapaszt ragasztott rám. Tényleg mindent megadott, amiről a gombász álmodik. Remélem, sikerült telepakolnod a fagyasztót!
Ma nem akartam gombászni, aztán mégis a fák közé keveredtem Atival. Piszkált, hogy vasárnap ránk sötétedett és nem maradt időnk felkeresni a cirmoskalapú (régebben zöldessárga) pereszke Tricholoma sejunctum lakcímét. Régen láttam, és idén sem sikerült találkoznom vele. Nem terem. Csalódottan járkáltam a csertölgyek körül, amik a fapartnerei. Ellenben új fajjal bővült a pósteleki fajlistám, előkerült a cinóbertapló Pycnoporus cinnabarinus, ami ritkább taplónk. Fotóját egyből felismered a képválogatásban. A színe segít. Jelenléte örvendetes a fő indikátor helyemen. Jelzi, hogy hiába nincs erdőnk, de az idősebb őshonos fákból álló ültetvénytagok igenis vonzzák a természeti értékeinket. Azonban a folyamatos termelési ciklus és a száradás veszélyezteti a még meglévő értékeinket. A kaotikus csapadékeloszlás ellenére a 117B hátsó felében szépen fejlődnek a kocsányos tölgy csemeték. Keserédes mosollyal nyugtáztam, hogy nem élem meg, mire ismét nagy fák lesznek. Az oldalában hagyott idősebb csertölgyek alatt az avarban bujkálva megtaláltam az olajszínű csigagombát Hygrophorus persoonii. Erről most nem sikerült képet lőnöm. Egyszerűen a felhős, világos szürke ég, a nyitott fasor nem adott jó fényeket. A Canont a 118A-ba átsétálva vettem elő, mert ott a nagy őzlábgombák a pózolásukkal ismét rávettek a fotózásukra. Lásd nyitóképen a csinos duót. Nem vittünk magunkkal kosarat, mert nem akartunk gombászni. Végül a zsebemben talált zacskóba pakolásztuk a friss őzlábgombákat. Elképesztő a novemberi termőhullám. Rég volt ennyire jó gombás helyzet. Remélem, kihasználtad és sok gombát szedtél!
Ma pihenni akartam, csak könnyű házi munkákat csináltam volna, de a tiszta ég és napsütés együtt kicsaltak a szabadba. Majd szétvetett az ideg, amíg Atival Doboz-Szanazugba átértünk. Azonnal fotózni akartam a duglász-fenyőtinórut, amit utoljára 2017. október harmadikán láttam. Tavaly nem tudom, hogy termett-e a sokkal rosszabb aszály után. Nem mentem el egy éve a lakcímére. 2018 ősze totál kiakasztott. Nem láttam értelmét járni a háztájit. Pokolian kiszáradt minden. Most szerencsésebben alakult az időjárás annak ellenére, hogy az október késő nyári volt eső nélkül, de a reggelek harmatosak voltak. Aztán novemberrel megjöttek az esőt adó ciklonok. Ugyan Kétkörösközben még mindig több mint 100 mm víz hiányzik egy méteren a talajból, de a felső húsz centi kellően átázott és a levegő is jó párás. Tombolnak a kedvenceink. Tombolnak a gombászok. Ma elképesztő jövés-menés volt Pósteleken, ami a fő indikátor helyem. Egyik szemem nevet, a másik sír, hogy ennyire felkapott lett a kutatási területem, mert tényleg örömteli, hogy nagy az érdeklődés a természet különcei iránt, de örvendetes lenne, ha óvatosabban trappolna át a sok éhes hobbi gombász a szentélyemen. A gomba több ízletes tápláléknál, kapocs a föld felé. És a fotóim nem azért olyan jók, mert csúcskamerám van, hanem a rajongó vonzalom miatt, amit a gombák iránt érzek.
A mai túrával együtt idén tizenötször gombásztam az Erdélyi-szigethegységben, azon belül leginkább a Béli-hegységben. A nyitóképen a Biharból látható egy kis részlet, amint elhagytuk a Béli északi részét.
Csodás napunk volt. Ugyan a rendkívüli szárazságot nem igazán enyhítették a novemberi esők, de néhány korhadékbontó számára elegendő volt a kapott csapadék, pl.: szürke tölcsérgomba, lila pereszke, nagy őzlábgomba. Utóbbira "repültünk rá". Igaz, hogy a háztájiban is bőven terem, de látni akartuk még egyszer a hegyvidéket. Hárman voltunk odaát. Az első erdőnél már teleszedték a lányok a kosaraikat és vászonszatyraikat. Ide-oda futkostak a fák között és kapkodták fel az őzlábgombákat. Én csak elégedetten sétáltam utánuk és fotózgattam. Jó étvággyal eszem a gombát, de sokkal jobban szeretem fotózni. Egyszerűen nem elsődleges nekem a gyűjtés. Inkább képeket gyűjtök mint termőtesteket. Egyébként most novemberben dunsztig mindenki teleeheti magát az őszi kedvencekkel. Hihetetlenül szerencsés a tizenegyedik hónap. Tényleg fantasztikus, amibe bele lehet szaladni az erdőt-mezőt járva. Gombabumm. Azonban a korhadékbontók vannak előnyben, bár néhány őszi termőidejű gyökérkapcsolt nemzedék egy-egy faja is tombol. Ilyen például a légyölő galóca után látható sárgászöld pereszke, amiért a lengyel gombászok "megőrülnek", ami hosszútűs fenyők alatt terem. Tizedikén még nyoma sem volt. Mostanra kaphatott elég esőt, és tényleg elképesztő, hogy mennyi van belőle.
Vargányából csak kettőt találtunk. Ez már nem tinórus időszak. Kivéve néhány fenyőtinórut. Jönnek elő a csigagombák. Sajnos sötét, árnyékos részen voltak a fagyálló csigagombák, így azokról nem tudtam képet lőni. Ízletes rizikéből egyetlen egy volt.
Alapvetően nem éri meg átmenni a hegyvidékre, mert a háztájiban jóval több gomba van. Ez egy utolsó élménytúra volt.
Nem mindig a gomba után futok, simán gyalogolni is szoktam, mert a napi sétát fontosnak tartom. Ezért minimum öt kilométert megyek mindennap, de igyekszem növelni a távot és a tíz km a vágyott cél. Csak nem mindig van kedvem a szmogban teperni 6km/h tempóval. Undorító esztelenség, amit sokan művelnek fűtés címszóval. Amikor megérzem az égő műanyag bűzös füstjét... Nem éppen emberbaráti gondolatok öntik el az agyamat. Valamikor régen oly büszke voltam szülővárosom tiszta levegőjére. Ez a múlté. Katasztrófa, ami van. Úgy veszem észre, hogy az emberek (erős kifejezés jön), de szarnak bele mindenbe, és nem fogják fel, hogy menetelnek a szakadék felé. És tévedés, hogy csak a szegények égetik a szemetet. Az önpusztítás globális méreteket öltött. Ettől elmegy az életkedvem. Hiába a napi séta, a gombák, a szivárvány.
Ma egy igazán különleges helyen gombásztam két túratársammal. Ugyan a fenyőültetvényekben élő gombák termőhulláma lement, tehát nem szedtük tele a kosarainkat, azonban bőven jól éreztük magunkat a Kiskunságban. Nekem különösen tetszett Lakitelek-Tőserdőnél a Holt-Tisza mentén kialakított tanösvény. Elégedetten szemléltem az idős kocsányos tölgyeket, és örültem, amikor egymás mellett láttam a tölgyet, a szilt, és a kőrist. Egyértelművé vált számomra, hogy egykori keményfás ligeterdő maradványhoz van szerencsém. Én imádom ezt a társulást, mert Kétkörösközben a legfajgazdagabb élőhely, nemcsak a gombák sokasága lakja, hanem növények, állatok. Összehasonlíthatatlanul értékesebb mint bármelyik monokultúrás szántónk. Tragédia, hogy eredeti formájában már nem található meg. Csak töredékei alapján lehet némi képünk arról, hogy milyen kincset éltünk fel.
Az egyik tájékoztató táblát lefotóztam, mert fontos dologra hívja fel a figyelmet. A folyószabályozás csak kérészéletű megoldása egy problémának, aminek eredménye még több gond a mi életünkben. A kiszáradás, az invazív fajok terjedése, az eredeti növénytársulások megsemmisülése igenis hat az életünkre. Nem veszed észre, a város talmi élettere korlátozza a látásodat, de hamarosan a képedbe robban a valóság. Egy csomó mindent nem kaphatsz meg pénzért. Sajnos a sulykolt fogyasztói mentalitás meghülyített sokakat, elhitette tömegekkel, hogy pénzért bármi megvehető. Ez hazugság. Ha apró rezervátumok maradnak csak a természetből, neked nem lesz elég pénzed, hogy belépj ezen szentélyekbe. Azok ki lesznek sajátítva, vagy szigorúan védettek lesznek. Te mint megvezetett haszonállat a legalapvetőbb élménytől, a természettől leszel megfosztva és persze nem mellesleg még egy rakás fontos dologtól, amit önként és dalolva adsz fel önhitten vagy mert szimplán ostoba vagy. De egy-két "látó" nem menti meg az oktondi tömegembert. Reménytelen vállalkozás. Ezért örvendj a fotóimnak. Amíg van rá lehetőségem, mutatom neked a fogyatkozó természeti értékeket.
A lilatönkű pereszke Lepista personata élőhelyi fotóját 2017. november 19-én készítettem és azóta is ezt használom a faj illusztrálására, mert annyira tipikus. Lőhetnék friss képet idén róla, mert rég látott tömegben jön elő a novemberi esők hatására. A hihetetlennek tűnő gombamennyiség gombászatra sarkalja a laikusokat is. De. Jó észben tartani, hogy a lilatönkű pereszke az egyik aromás, egyedi ízű gombánk, ami nem mindenkinek jön be. Első találkozáskor nem kell több kosárnyit összeszedni belőle. Valamint ne vedd fel a kitölcséresedett, idős példányait, mert azoknak egészen kellemetlen az íze. Amíg domború a kalapja, kissé begöngyölt a kalapszéle, szép élénk lila a tönkje, ruganyos, nem tocsog a víztől, addig jó, vagyis zsenge. Mint a képen látható.
Nekem 2000-2010 között a legfontosabb őszi gombám volt. Ez a faj mentette meg számomra a novembert, ami fiatalabb koromban nemszeretem hónap volt, és nyomasztott. Most viszont, amíg csak élek, a lilatönkű és a gombák hónapja.
Egyből a zsákmányfotóval nyitom a bejegyzést, amit a túra végén lőttem délután. A képek közt van egy másik kosaras kép is, az félidőben készült. A sok-sok gombát két gombásztársam szedte, én csak fotóztam tegnap. 1998 óta nálam lecsengett a hasgombászat, és évente 2-3 alkalommal engedek a vérgombász késztetésnek, alapvetően a gombák szépsége vonz és a nyílt ég alatti szabadságélmény. Amolyan meditáció nekem a természetjárás/gombászat. És persze nagyon élvezem. Jó volt látni a társaim örömét, amikor odavezettem őket az egyik lakcímhez, amin tobzódtak a termőtestek. Egyből megteltek a kosarak. Aztán előkerültek a vászonszatyrok, mert másik címen is kint voltak a vágyott finomságok. Csodálatos volt.
A nap során tettünk egy kört Kétkörösközben. Először Bélmegyerre mentünk, ahol a nemzeti park egyik különleges védett területe van, a fás puszta. Nem olyan látványos mint az öreg csertölgyekkel teli cserépfalui, amitől leesett az állam augusztusban, de itt is akad egy-két pompás kocsányos tölgy. A képen látható példányt már kétszer lefotóztam. Harmadszorra is lőttem róla fotót. Itt pont sütött a Nap, de pár perccel később beterítette az eget a délről érkezett felhőzet. Sajnos nem adott kiadós esőt, csak csepergett. Inkább a Dunántúlon öntözte a hazai tájakat. Pedig még nagyon kellene az égi áldás, mert egy méteren továbbra is több mint 100 mm víz hiányzik a talajból! Hiába telített a felső húsz centi, ami jó, mert őrült hajrára készteti a kedvenceinket, ha a bokrok, fák gyökérszintjén száraz a talaj. Esőt!
A tölgyeken még van lomb, de a vadkörtefák már csupaszon állnak a pusztában. Ez az idős példány kopaszsága ellenére nem halott. Közelebb menve láttam, hogy ágai végén ott vannak a rügyek. Tavasszal csodálatosan fog kinézni. A vadkörtefa őshonos nálunk, akár 20 méter magasra is nőhet. A dobozi út mellett látható a helyi fák közül az egyik legnagyobb. Idén Atit melléje állítottam, és a közös képen úgy kell keresni őt a fa mellett, ami uralja a fotót. A vadkörte termése ehető, de a fák eltérő ízű, állagú gyümölcsöket adnak, keresgélni kell a fogyaszthatókat. Nem mind finom.
Bélmegyerről átmentünk Tarhosra, hogy az ottani kastélyparkban nézzünk körül. Ez magánterület, autóval behajtani tilos. Kirándulási céllal jobb hétvégén jönni, amikor nem zavarod az itteni munkát. Mi hárman a fák alatt mászkáltunk, hiszen többjük jó partnere a kedvenceinknek, így biztosan találunk alattuk gombát. Akadt is néhány, de igazán sok jó termőtestet most nem gyűjtöttünk itt. Azért tudtam hangulatos képeket lőni. Az illatos ibolyát vörös tölgy levelére tettem rá, elmúlás és kikelet jelképe egy képen. Egyébként az ibolya nem bolondult meg, rövid nappalos növényként ősszel is hoz néhány virágot. Sajnos a vörös tölgy sosem lesz a szívem csücske, mert hiába Quercus, ha egyszer allelopatikus hatású és öli az őshonos érzékenyebb lágyszárúakat. Semmi keresnivalója nincs Kétkörösközben.
Ez az időközi eredmény, Bélmegyer és Tarhos gombái. Ezzel már elégedettek is voltunk, de tudtuk, hogy ennél is nagyobb lehet a zsákmányunk, így mentünk tovább. Mielőtt megnéznéd a képválogatást, szeretném felhívni a figyelmedet egy fontos dologra. Ne szedd fel az öreg termőtesteket! Az elnyílott gomba nem finom, gyomorrontást okozhat, megenni nincs értelme. Ennek már csak egy feladata van, minden spóráját elhullatni és lebomlani. Ne tévesszen meg a nagy méret, hogy ezzel de jó lenne pózolni, meg telerakni a kosarat stb. Hagyd a helyén! Mi sem szedtük fel pl. az óriás tölcsérgomba leveses tányér méretű vénjeit, mert egyértelmű volt, hogy fogyasztásra alkalmatlanok.
Csak az első két képen láthatók gyökérkapcsolt gombák, a többiek mind korhadékbontók.
