Előadás közben
Helyzetjelentés
Itt-ott felbukkant a cseh kucsmagomba Verpa bohemica, egyik gombásztársam már nagyobbacska példányokat is talált, de egyelőre 1-2 centisek és az avar alatt rejtőzködnek. Ha van tuti élőhelyed, akkor várj még a bejárásával, mert csak összetaposod a bujkáló termőtesteket. Az időjárás márciusi marad, vagyis jó eséllyel idén hamarább fogjuk megtalálni. Tavaly március 12-én szedtem az első adagot belőle.
Sokan gyűjtik a júdásfülgombát Auricularia auricula-judae, ami egész évben teremhet, ha nincs kemény fagy és elég nedvességet kap. A téli fülőkét Flammulina velutipes szintén szedik. A késői laskagombából Pleurotus ostreatus kevesebb a találat, de azért belőle is van.
Az enyhe idő és téli-tavaszi gombák terepre csábítják a gombászt. Jó szezonban reménykedek.
Előadást tartottam
A közönségnek nagyon tetszettek a preparátumok, és az előadás végén leginkább róluk kérdeztek. Nem gondoltam volna, hogy a szakmai vizsga kötelező eleme, amitől sokáig ódzkodtam, végül ennyire népszerű lesz.
Számomra is élmény volt az előadás. Ha minden jól megy, akkor idén többször lesz alkalmam a kedvenceinkről beszélni.
Brillat-Savarin, Az ízlés fiziológiája (részlet)
VII. §.
43. A szarvasgomba.
Aki szarvasgombáról beszél, nagy szót ejtett ki, mely a szoknyás nemnél az érzékiség és az ízlelés, a szakállas nemnél pedig az ízlelés és az érzékiség gyönyöreinek emlékét kelti fel.
E becsülésreméltó kettős hatás magyarázata az, hogy ez a kitűnő gomba nemcsak pompás ízű, de egyszersmind abban a hírben áll, hogy növeli azt a tehetséget, melynek gyakorlata a legnagyobb testi örömmel jár.
A szarvasgomba eredete ismeretlen; találják, de hogy miképen terem s miképen vegetál, nem tudni. Nagyon ügyes emberek foglalkoztak ezzel a kérdéssel; néhányan azt hitték, hogy megtalálták a magvait, s igérték, hogy annyit vetnek belőle, amennyit akarnak. Hiábavaló erőlködések! Beválthatatlan igérgetés! Hiába ültették el, soha egy szem sem termett s ez talán nem is baj, mert ha sok volna belőle s így jóval olcsóbbá válnék, meglehet, kevésbé tudnók megbecsülni.
- Nagy öröme lesz, kedves barátnőm – szóltam egyszer V-né asszonyhoz. – Olyan eszközt találtak fel, amelynek segítségével a legremekebb csipkét fogják csinálni s ez majdnem semmibe se fog kerülni. Ezt az eszközt most mutatták be az Iparpártoló Társaságban.
- Eh! – felelt a szép asszony, egy királyné közönbösségével nézve rám - ha a csipke olcsó volna, ugyan ki viselne ilyen rongyokat?
43. A szarvasgomba.
Aki szarvasgombáról beszél, nagy szót ejtett ki, mely a szoknyás nemnél az érzékiség és az ízlelés, a szakállas nemnél pedig az ízlelés és az érzékiség gyönyöreinek emlékét kelti fel.
E becsülésreméltó kettős hatás magyarázata az, hogy ez a kitűnő gomba nemcsak pompás ízű, de egyszersmind abban a hírben áll, hogy növeli azt a tehetséget, melynek gyakorlata a legnagyobb testi örömmel jár.
A szarvasgomba eredete ismeretlen; találják, de hogy miképen terem s miképen vegetál, nem tudni. Nagyon ügyes emberek foglalkoztak ezzel a kérdéssel; néhányan azt hitték, hogy megtalálták a magvait, s igérték, hogy annyit vetnek belőle, amennyit akarnak. Hiábavaló erőlködések! Beválthatatlan igérgetés! Hiába ültették el, soha egy szem sem termett s ez talán nem is baj, mert ha sok volna belőle s így jóval olcsóbbá válnék, meglehet, kevésbé tudnók megbecsülni.
- Nagy öröme lesz, kedves barátnőm – szóltam egyszer V-né asszonyhoz. – Olyan eszközt találtak fel, amelynek segítségével a legremekebb csipkét fogják csinálni s ez majdnem semmibe se fog kerülni. Ezt az eszközt most mutatták be az Iparpártoló Társaságban.
- Eh! – felelt a szép asszony, egy királyné közönbösségével nézve rám - ha a csipke olcsó volna, ugyan ki viselne ilyen rongyokat?
A boldogtalanság kék gombája
Megjegyzés: A képet innen vettem.
Korán ébred
A tavaszi csigagomba nemzetségére jellemző tulajdonsága a nagyon vastag, ritkán álló lemezei. Ezek fiatalon fehéresek, majd megszürkülnek. A spórapora fehér. A tönkjének csúcsa korpázott. Kalapja szürkésbarna vagy szürkésfekete. Ha kevés fény éri, akkor fehéres marad. Tömör húsának nincs feltűnő íze, illata.
Bár ehető, de csekély gasztronómia értéke és rendkívüli ritkasága miatt jobb a helyén hagyni. Egy ritka fajnál nem a has öröme a fontos, hanem maga a gomba élő megfigyelése. Ez gyakran a has örömén is túltesz.
A tavaszi nyirokgombát megtalálhatod fenyőelegyes erdőkben. Szívesen társul a közönséges jegenyefenyővel Abies alba, ami ritka nálunk, és a gyakoribb erdeifenyővel Pinus sylvestris. Az Őrségben és a Vendvidéken az erdeifenyős részeken remélheted a felbukkanását. Bár a rejtőzködése miatt még nehezebb rátalálnod. Sok szerencsét a megtalálásához, ha megtetszett neked és szeretnéd élőben látni.
Megjegyzés: A képet innen vettem.
A mindenevő ember 3.
Megjegyzés: A kép eredeti helyén egy recept is olvasható.
Galócák a pólómon
A császárgalóca nagyon könnyen felismerhető sárga lemezeiről, gallérjáról, tönkjéről, valamint a tövét díszítő nagy méretű, fehér bocskorról. A kalapja narancsos-pirosas. Kedveli a meleg tölgyeseket, szelídgesztenyéseket.
A gyilkos galóca fehér lemezes, galléros, a tönkje alapszíne szintén fehér, amin gyakran zöldes kígyóbőr minta van. Nem mindig színes, de ha fehér is, látható. A kalap lehet zöldes-barna mint a pólón, de sokszor egyszínű zöld, sárgás, és előfordulnak teljesen fehér termőtestek is. Bocskora jól fejlett, feltűnő. Mindenféle erdőben megtalálható, akár városi parkban is teremhet.
Mindketten a fák gombapartnerei.
A gyilkos galóca magyar neve beszédes, halálosan mérgező. A császárgalócának szintén jó neve van, kiváló csemegegomba. Azonban hazánkban tavaly óta védett. Déli országokban szabadon gyűjthető.
Egy hír kapcsán
Régi gyógynövény, hazánkban is termesztik. A mediterrán térségben őshonos. A termesztésből kivadult, vadon is megél. Könnyű felismerni a leveleiről. Azonban nem a növény egészét használjuk gyógyításra, hanem a termését, aminek magas olajtartalma van. A magvakból készült gyógyhatású termékeket meg lehet venni gyógyszertárakban és herbáriumokban is.
Sajnos galócamérgezésnél csak a károsodásokat mérsékelheti, és nem 100%-os az általa nyújtott védelem. A legkorszerűbb kezelés ellenére minden évben meghal valaki a Földön, mert nem ismerte fel a gyilkos galócát és evett belőle. Tényleg mindenkinek ismernie kéne a legmérgezőbb gombánkat. Ha nem eszed meg, nem kerülsz életveszélybe. Ennyire egyszerű.
Megjegyzés: A képet innen vettem.
Mindent a szemnek
Fontos tudni, hogy hazánkban tavaly óta védett a császárgalóca Amanita caesarea. Egy termőtestének eszmei értéke 5000 Ft. Egyetlen kiskapu van, hogy idén ehessek belőle, ha Erdélyben gyűjtöm be. Persze eszem ágában sem lesz odaát letarolni a faj fellelt élőhelyét, egy-két termőtestet fogok leszedni. Bármennyi is legyen, nem pakolom tele a kosaramat császárgalócával. Te is kíméld a legszebb galócát!
Gombák és az ember
Paul Stamets amerikai mikológus igazán szereti a gombákat, és bennük látja az emberiség megmentőit. Tanulságos, ahogy igyekszik a természet különceit a fajunk szolgálatába állítani, és nem veszi észre, hogy ugyanazok az "önző" célok mozgatják mint minden mást a természetben. Nekem semmi kedvem csicskáztatni a gombákat az emberiség érdekében. Csodálatos élőlények, amik maguktól is rájönnek idővel, hogy az emberiség mennyi új lehetséges táplálékot hozott létre. Persze a szemét eltakarításban a baktériumokra is számítok, hogy szintén kapcsolnak, tele a Föld ember alkotta anyagokkal, amiket meg lehet enni.
Nagyon szép dolgokat mond Paul Stamets, de sok évnyi gondolkozás után hamisnak találom a szavait, és délibábnak a küldetését. Nem kell megmenteni az emberiséget, nem fog kihalni. Szintet fog lépni, de átlépve a természet szelekciós erőin, saját erejéből, a nanotechnológia, biotechnológia, információtechnológiai és kognitív tudomány felhasználásával. Természetesen az emberek közti különbségek még inkább fokozódni fognak, miközben évezredes tévedéseink mennek a kukába: rasszizmus, mémkomplexek (vallások), piramis felépítésű társadalom. A jövő egészen más lesz, egyesek szerint szörnyű, de szerintem mi emberek mindig is szörnyűek voltunk, és sosem létezett "aranykor". Számtalan példát tudok hozni korokon át a brutalitásunkra. Csak a gyengék, a fejlődésben megrekedtek félnek a jövőtől, vagy dolgoztatnának maguk helyett másokat. A gombák lenyűgöző lények, ne legyenek a rabszolgáink.
Egyébként bármi is lesz, az lesz a helyes. Ilyen egyszerű az élet.
Kiegészítés: A világűr és a természet közönyös. Az élet semmi más mint egy ötletes megoldás az entrópia csökkentésére. A jó és a rossz erősen szubjektív elképzelések, amik egyáltalán nem igazak a valóságban.
Nagyon szép dolgokat mond Paul Stamets, de sok évnyi gondolkozás után hamisnak találom a szavait, és délibábnak a küldetését. Nem kell megmenteni az emberiséget, nem fog kihalni. Szintet fog lépni, de átlépve a természet szelekciós erőin, saját erejéből, a nanotechnológia, biotechnológia, információtechnológiai és kognitív tudomány felhasználásával. Természetesen az emberek közti különbségek még inkább fokozódni fognak, miközben évezredes tévedéseink mennek a kukába: rasszizmus, mémkomplexek (vallások), piramis felépítésű társadalom. A jövő egészen más lesz, egyesek szerint szörnyű, de szerintem mi emberek mindig is szörnyűek voltunk, és sosem létezett "aranykor". Számtalan példát tudok hozni korokon át a brutalitásunkra. Csak a gyengék, a fejlődésben megrekedtek félnek a jövőtől, vagy dolgoztatnának maguk helyett másokat. A gombák lenyűgöző lények, ne legyenek a rabszolgáink.
Egyébként bármi is lesz, az lesz a helyes. Ilyen egyszerű az élet.
Kiegészítés: A világűr és a természet közönyös. Az élet semmi más mint egy ötletes megoldás az entrópia csökkentésére. A jó és a rossz erősen szubjektív elképzelések, amik egyáltalán nem igazak a valóságban.
Meghívó
A végítélet természetrajza
A Rák-térítőtől az északi sarkkörig terjed a mérsékelt égöv, a fő területe az
emberi faj felemelkedésének. A széles, termékeny árterületek, az itteni ehető
növényfajok, a hatalmas erdőségek, népes vadállomány lehetővé tették, hogy
őseink átvészelhessék az évszakok váltakozását. A természeti erőforrások
mellett a saját leleményességére is szükség volt az életben maradáshoz. A tűz
használatával, a kunyhók építésével, ruházkodással kibírta a hideg időszakot.
Egyre ügyesebben használta a találmányait, egyre jobban kiaknázta a természeti
erőforrásokat, a háziasított növény és állatfajok pedig biztosították számára
az állandó élelemforrást. A sok pozitív erőfeszítés eredményeképpen növekedett
a népesség. A fejlődés időnként megtorpant, majd újra nekilendült. Sem háború,
sem járvány nem tudta véglegesen megállítani. A gondolkodó ember teljesen
belakta a mérsékelt égöv termékeny tájait.
Sajnos, minden jóban van valami rossz. Számszerűleg nem tudom pontosan hány száz millióan élnek a mérsékelt égövön, de egy biztos, jóval többen mint a terület belakásának az idején, amikor még bőven volt erdő, növény, állat. Mondhatni az ember átalakította a természetes élővilágot gondolkodó emberekké. Valamiképpen normális az erdők, állatok, növények átalakulása emberekké, csak a folyamat egy körforgás, még ha jelenleg a sok ember a mesterséges élőhelyeivel háttérbe szorítja a természetet.
Talán nem a fáig kellene visszamenni és újra a lombkoronákban ugrálni, hanem inkább a 19. századfordulóig. Az a baj, hogy minden folyamat szeret csúcsra járatódni, és az ember sem tud ellenállni a kényszernek, hogy előre, még többet. Akárcsak az Ausztráliába betelepített nyulak, ők sem képesek leállni, csak szaporodnak és mindent felfalnak. Ha az ember hagyná kifutni a populációjukat, hogy sokasodjanak és legeljenek le mindent, láthatná, amint a szertelen nyuszik éhen pusztulnak. Ha egy faj kikerül természetes közegéből, egy neki kedvező pozícióba jutva, és nincs mi megállítsa, akkor sokasodni fog. A gondolkodó ember a találmányai segítségével legyőzte a nehézségeket, és sok szabályát megkerülte a természetnek. (Természetesen az ember agyvelejét az evolúció fejlesztésének tekintem, így minden, amit az ember tesz az elméje segítségével, egyáltalán nem természetellenes, még ha szeretem is szapulni a fajomat a vétkei miatt, mint pl. környezetszennyezés.) Elsősorban nem a természetet kell megvédeni, hanem erőinket arra kell fordítani, hogy önmagunkat megfékezzük. A természet köszöni szépen, elboldogul nélkülünk, és minden gond nélkül feldolgoz minket állattá és növénnyé, amint elér minket egy durvább kihalási hullám.
Az ember önös érdeke, hogy megőrizze az élővilág sokszínűségét, és megálljt parancsoljon a mohóságának, az előre, még többet kényszerének. Légüres térben még mi sem tudunk megélni, bár, ügyes kis szerkezeteink ott is elboldogulnak. De mi értelme az adatrögzítő robotoknak a naprendszerben, ha az ember kihal a földön?
A természet része az ember, hiába lakik akár a 9. emeleten vagy egy agyagkunyhóban. Igaz, az utóbbi lakója jóval többet tudna mesélni arról, hogy szó szerint a küszöbén toporog a természet, amikor egy éhes tigris kerülgeti a kunyhót. Igaz, a tigris a kihalás szélére jutott nagyragadozó, és ritkasága miatt nem tekinthető hatásos emberi populáció szabályzónak.
Az ember esetében a kihalási hullám természetét nagyon találóan már a középkorban leírták az Apokalipszis lovasaival: háború, járvány, éhínség. A három akár egymás folyományának is tekinthető, de külön külön is felléphetnek, vagy párban, pl. éhínség miatt törnek ki harcok. Az éhezők közül első körben a gyengébbek hullanak el, gyermekek, aztán a nők, miközben a férfiak ölik egymást a még megmaradt táplálékért... Természetesen a holttestek elfogyasztása egy súlyos éhínség idején egyáltalán nem tekinthető természetellenesnek vagy akár erkölcsileg kifogásolhatónak. Persze az emberhús tartós fogyasztása kockázatos egy prion fehérje miatt, mely lassú halálra ítéli a kannibált. Igaz, a kannibál törzsekben inkább a nők és a gyermekek szenvedtek a betegségtől, mert a férfiak (a harcosok) állatok húsát ették. Ők voltak a vadászok, megtehették.
Visszakanyarodva a végítélet képeitől a jelenhez, még a növekedés fázisában van az emberiség, és roppant erőfeszítéseket tesz, hogy eltakarítson maga után. Kár, hogy hiába gondolkozik egymilliárd környezettudatosan, amikor ötmilliárd nagyon úgy érzi, hogy elege van a nyomorból és kell neki is mindaz a csoda, amit a fejlett ember birtokol.
Bevallom, bármennyire csodálom a tigrist, még sem szeretném a szájában végezni. A tigris egyen szarvast, ne engem. Csak éppen felszámoljuk az életterét, földeket hasítunk ki az erdeiből, konkurensei vagyunk a vadhús fogyasztásban is. A tigris egy nagyragadozó, valójában azon a területen, ő van a tápláléklánc csúcsán, és természetes, hogy táplálékának tekinti az embert. Az ember megeszi a rizst, a szarvast, a tigris pedig megeszi a mindenevő embert. Tulajdonképpen ez így nagyon jól van. Vagy, ha az ember nem akar tigris eledel lenni, ne költözzön az erdejébe. De az ember fejlődési kényszerpályán van, így muszáj előre törnie és behatolnia az erdőkbe is. Lehetetlen tekintettel lenni az ember és a tigris igényeire is. Mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze, nem adok negyedévszázadot sem a tigrisnek, és ki fog halni. Persze állatkertekben fennmarad, de a faj sorsáról így is úgy is az ember dönt. Kétségtelen, hogy az ember egy rendkívül életrevaló faj. Nem is tudom, hogy a magasabb rendűnek tekintett fajok közül, mint pl. delfin, kutya, főemlősük együtt, egyedszáma eléri-e az emberét?
Három veszély fenyegethet egy ennyire életrevaló fajt, az első egy új vírus vagy baktérium törzs kialakulása, mely futótűzként terjedne a gigapopulációban. Valószínűleg még egy ilyen járvány sem pusztítaná ki az egész fajt, és ha csak 1% marad meg, még az is elég egyed az újrakezdéshez. Ráadásul az ember sokat tud a betegségekről, akár önerőből képes lenne véget vetni a járványnak, akár durva módszerekkel is, mint pl. a fertőző egyedek elszigetelése, halálra ítélése. Bár, a járvány nem közvetlen módon okozná a legnagyobb kárt, hosszú távú hatásokat generálna. Pl. leállna teljesen a globális közlekedés, minden ország lezárná a határait. Az önellátó országok nagyobb előnybe kerülnének a kereskedelemre szoruló országoknál. A politikai egyensúly teljesen megváltozna. Egy új járvány alaposan átszabná a mai társadalmi rendet. Azonban a faj megmaradna és kiheverné az újabb csapást.
Sajnos, minden jóban van valami rossz. Számszerűleg nem tudom pontosan hány száz millióan élnek a mérsékelt égövön, de egy biztos, jóval többen mint a terület belakásának az idején, amikor még bőven volt erdő, növény, állat. Mondhatni az ember átalakította a természetes élővilágot gondolkodó emberekké. Valamiképpen normális az erdők, állatok, növények átalakulása emberekké, csak a folyamat egy körforgás, még ha jelenleg a sok ember a mesterséges élőhelyeivel háttérbe szorítja a természetet.
Talán nem a fáig kellene visszamenni és újra a lombkoronákban ugrálni, hanem inkább a 19. századfordulóig. Az a baj, hogy minden folyamat szeret csúcsra járatódni, és az ember sem tud ellenállni a kényszernek, hogy előre, még többet. Akárcsak az Ausztráliába betelepített nyulak, ők sem képesek leállni, csak szaporodnak és mindent felfalnak. Ha az ember hagyná kifutni a populációjukat, hogy sokasodjanak és legeljenek le mindent, láthatná, amint a szertelen nyuszik éhen pusztulnak. Ha egy faj kikerül természetes közegéből, egy neki kedvező pozícióba jutva, és nincs mi megállítsa, akkor sokasodni fog. A gondolkodó ember a találmányai segítségével legyőzte a nehézségeket, és sok szabályát megkerülte a természetnek. (Természetesen az ember agyvelejét az evolúció fejlesztésének tekintem, így minden, amit az ember tesz az elméje segítségével, egyáltalán nem természetellenes, még ha szeretem is szapulni a fajomat a vétkei miatt, mint pl. környezetszennyezés.) Elsősorban nem a természetet kell megvédeni, hanem erőinket arra kell fordítani, hogy önmagunkat megfékezzük. A természet köszöni szépen, elboldogul nélkülünk, és minden gond nélkül feldolgoz minket állattá és növénnyé, amint elér minket egy durvább kihalási hullám.
Az ember önös érdeke, hogy megőrizze az élővilág sokszínűségét, és megálljt parancsoljon a mohóságának, az előre, még többet kényszerének. Légüres térben még mi sem tudunk megélni, bár, ügyes kis szerkezeteink ott is elboldogulnak. De mi értelme az adatrögzítő robotoknak a naprendszerben, ha az ember kihal a földön?
A természet része az ember, hiába lakik akár a 9. emeleten vagy egy agyagkunyhóban. Igaz, az utóbbi lakója jóval többet tudna mesélni arról, hogy szó szerint a küszöbén toporog a természet, amikor egy éhes tigris kerülgeti a kunyhót. Igaz, a tigris a kihalás szélére jutott nagyragadozó, és ritkasága miatt nem tekinthető hatásos emberi populáció szabályzónak.
Az ember esetében a kihalási hullám természetét nagyon találóan már a középkorban leírták az Apokalipszis lovasaival: háború, járvány, éhínség. A három akár egymás folyományának is tekinthető, de külön külön is felléphetnek, vagy párban, pl. éhínség miatt törnek ki harcok. Az éhezők közül első körben a gyengébbek hullanak el, gyermekek, aztán a nők, miközben a férfiak ölik egymást a még megmaradt táplálékért... Természetesen a holttestek elfogyasztása egy súlyos éhínség idején egyáltalán nem tekinthető természetellenesnek vagy akár erkölcsileg kifogásolhatónak. Persze az emberhús tartós fogyasztása kockázatos egy prion fehérje miatt, mely lassú halálra ítéli a kannibált. Igaz, a kannibál törzsekben inkább a nők és a gyermekek szenvedtek a betegségtől, mert a férfiak (a harcosok) állatok húsát ették. Ők voltak a vadászok, megtehették.
Visszakanyarodva a végítélet képeitől a jelenhez, még a növekedés fázisában van az emberiség, és roppant erőfeszítéseket tesz, hogy eltakarítson maga után. Kár, hogy hiába gondolkozik egymilliárd környezettudatosan, amikor ötmilliárd nagyon úgy érzi, hogy elege van a nyomorból és kell neki is mindaz a csoda, amit a fejlett ember birtokol.
Bevallom, bármennyire csodálom a tigrist, még sem szeretném a szájában végezni. A tigris egyen szarvast, ne engem. Csak éppen felszámoljuk az életterét, földeket hasítunk ki az erdeiből, konkurensei vagyunk a vadhús fogyasztásban is. A tigris egy nagyragadozó, valójában azon a területen, ő van a tápláléklánc csúcsán, és természetes, hogy táplálékának tekinti az embert. Az ember megeszi a rizst, a szarvast, a tigris pedig megeszi a mindenevő embert. Tulajdonképpen ez így nagyon jól van. Vagy, ha az ember nem akar tigris eledel lenni, ne költözzön az erdejébe. De az ember fejlődési kényszerpályán van, így muszáj előre törnie és behatolnia az erdőkbe is. Lehetetlen tekintettel lenni az ember és a tigris igényeire is. Mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze, nem adok negyedévszázadot sem a tigrisnek, és ki fog halni. Persze állatkertekben fennmarad, de a faj sorsáról így is úgy is az ember dönt. Kétségtelen, hogy az ember egy rendkívül életrevaló faj. Nem is tudom, hogy a magasabb rendűnek tekintett fajok közül, mint pl. delfin, kutya, főemlősük együtt, egyedszáma eléri-e az emberét?
Három veszély fenyegethet egy ennyire életrevaló fajt, az első egy új vírus vagy baktérium törzs kialakulása, mely futótűzként terjedne a gigapopulációban. Valószínűleg még egy ilyen járvány sem pusztítaná ki az egész fajt, és ha csak 1% marad meg, még az is elég egyed az újrakezdéshez. Ráadásul az ember sokat tud a betegségekről, akár önerőből képes lenne véget vetni a járványnak, akár durva módszerekkel is, mint pl. a fertőző egyedek elszigetelése, halálra ítélése. Bár, a járvány nem közvetlen módon okozná a legnagyobb kárt, hosszú távú hatásokat generálna. Pl. leállna teljesen a globális közlekedés, minden ország lezárná a határait. Az önellátó országok nagyobb előnybe kerülnének a kereskedelemre szoruló országoknál. A politikai egyensúly teljesen megváltozna. Egy új járvány alaposan átszabná a mai társadalmi rendet. Azonban a faj megmaradna és kiheverné az újabb csapást.
Az élővilág aprócska veszedelme után, felnézek a végtelen
égre, és keresek egy hatásosabb „pusztítót”. A második veszély odakint
található, a naprendszerben hatalmas számban keringenek az egykori
bolygóműhelyből származó törmelékek. Ezek között akadnak Mount Everest nagyságú
kisbolygók is. Egy ekkora kisbolygó becsapódása nemcsak az emberiséget törölné
el, hanem a fajok 90%-át is. A téma egy időben felkapott volt, nem kell
kibontanom az eseményt. Garantáltan végzetes hatású. A katasztrófa előtt már
kitörne a pánik az emberek között, és megdőlne a társadalmi rend. Olyan, hogy
méltóságteljes halál nem létezik, önmarcangoló véres tor lenne a vég előtt.
Járvány vagy kisbolygó, természetesen a kisbolygó a drámaibb. Azonban
mindkettőnek kisebb a valószínűsége a harmadik veszélyforráshoz mérten.
Az ember, a kivételesen virulens faj legnagyobb ellensége, önmaga. A végítélet közel sem egy drámai, katartikus esemény, hanem egy jelenleg is zajló bomlási folyamat. Minden jóban van valami rossz, majd ez után lesz a minden rosszban van valami jó, de most még a növekedés fázisában vagyunk, amikor még a figyelmeztető jelek ellenére korlátlannak tekintjük a fejlődést. A fenntartható fejlődés az egyik legnagyobb délibáb. Ilyen nincs. Persze, ha a gazdasági szakemberek arra gondolnak, hogy ésszerűbb gazdálkodással lehet biztosítani a faj fennmaradását, akkor rendben való az elképzelésük, csak éppen nem erről van szó. Úgy látszik, mindig kell egy figyelmeztető gazdasági válság, hogy rádöbbenjünk, nem létezik fenntartható fejlődés. A fejlődés előfeltétele a hanyatlás, majd a romokon való felvirágzás, ami hozhat újat. De ez megújulás, nem fejlődés. Akár a tavasz, majd a nyár. Egyáltalán, a gazdasági szakemberek hová akarnak fejlődni? Az lenne a csoda, ha a mai életszínvonalat meg tudnák tartani! Ami nem fog sikerülni a nyomorgó tömegek lázadása miatt. Vagy, ha nem elég szervezettek a lázadáshoz, a javak megszerzéséhez, akkor el fognak pusztulni.
Felkészültünk, hogy végignézzük milliók halálát? El sem tudjátok képzelni, mekkora demoralizáló hatása lesz a milliók láthatóvá váló szenvedésének és bukásának. Még hogy fenntartható fejlődés...
Persze innen nézve, a mérsékelt égöv egyik országából, egyáltalán nem oly szörnyűséges a helyzet, sőt, jó dolgomban láttatok magammal ennyi szörnyűséget.
Akkor átgondolom még egyszer az egyenletet, él a földön cirka hatmilliárd ember, ebből ötmilliárd nélkülözi a jó lét eszközeit. Se tiszta ivó vizük, se biztos élelemforrások, se orvosuk, iskolájuk, egyéb intézményeik. Úgy élnek, ahogy tudnak. Igaz, a fejlett ember segít nekik, igyekszik enyhíteni a nyomorukon, és egyre több lehetőséget biztosít számukra, hogy fejlődhessenek. Itt viszont belép a természeti erőforrások szűkössége, akárcsak a városoké. Egyszerűen nem fér el több ember a városokban, hiába növekszenek őrült mértékben. Épp elég város néptelenedett már el a történelem folyamán, hogy belássuk, a városok közel sem oly biztos mentsvárai a civilizációnknak, mint véljük. Babilon korának egyik legfantasztikusabb központja volt, és ma már egy sivatagban álló rom.
Egy város jelenleg nem önfenntartó szerveződés. Szüksége van kívülről érkező árukra. Ugyan városon belül rendkívüli az emberek produktivitása, de zömében a szolgáltató iparban dolgozó emberek lakják őket, akik más emberek életét könnyítik meg a tudásokkal. Az emberi társadalom hasznos egyedei, de egy katasztrófa esetén kevés esélyük van az életben maradásra. Hamar szembesülnének az éhezés rémével. A város egy kellemes csapda.
A városoktól messze terülnek el a hatalmas termőterületek. Ha igaz, hogy a fejlett világban csak 2% foglalkozik mezőgazdasággal, mint termelő, akkor komolyabb a baj, mint véltem. Hihetetlenül sérülékenyek vagyunk emiatt. Aggasztónak tartom, hogy a termelékenységet génkezelt fajtákkal próbáljuk fenntartani, mert növelni már nem igazán lehet. Aggódok úgy, hogy az idei gabonatermés kimondottan jó. Bár, a kukorica zöme pont lábon maradt az esős idő megérkezéséig. Csak éppen jelentéktelen a hazai állattartás, jelentős mértékben import árut fogyasztunk. Tulajdonképpen a globális kereskedelem leállása esetén a hazai városlakók éheznének! Tényleg leállhatna a kereskedelem, mert igen csak kijózanító lenne, hogy a mezőgazdaságunk mennyire nem a hazai kereslet kielégítését szolgálja, sőt, talán képtelen is ellátni az ország lakosságát. Egy ország sem engedheti meg magának, hogy ne tudja etetni a népességét! Az éhínség veszedelmes demoralizáló. Azonban nemcsak a táplálék hiánya vezethet egy ország összeomlásához. A fejlett ember nem sokat ér az eszközei nélkül. Meglepően szánalmasak vagyunk nélkülük. Még egy kivert ebnek is nagyobb esélye van túlélni egy mérsékelt övi telet, mint nekünk.
Energiaéhség fenyegeti az emberiséget. Mindent túlbonyolított a népesség felduzzadása és az egyedek specializálódása. Minél összetettebb egy élőlény, annál több energiára van szüksége az életben maradáshoz. Nemcsak a testünk kíván energiát (táplálékot), hanem az eszközeink is. Sőt, a mérsékelt égöv hideg időszakában a lakhelyünk melegen tartása is energiát igényel. Szükségünk van ennivalóra, áramra, fosszilis tüzelőkre. Gyakran az áram előállításához is fosszilis tüzelőket használunk. 345 millió évvel ezelőtt az élővilág rengeteg növény által megkötötte a légkör szén-dioxid tartalmának jelentős részét. A hatalmas erdők széntelepekké alakultak át. A tengeri állatkákból pedig kőolaj és földgáz mezők lett. (Egyszer egy széndarabkában még én is találtam páfránylevél lenyomatot.) (Megjegyzés: állítólag a kőolaj nem szerves eredetű. Ennek még nem néztem utána.)
Az ember, hogy átalakítsa a természet állat és növényállományát gondolkodó emberekké, igénybe veszi a fosszilis tüzelőket. Szénnel, földgázzal fűt, vagy áramot termelő erőműveket táplál, illetve a kőolajból benzint, műanyagokat, egyéb vegyszereket állít elő. A benzinnel üzemelteti az acélparipáit. Mostanában az autók egyre több műanyagot tartalmaznak, a nagyüzemi gyártásukhoz nincs elég vasérc. Sajnálatos, hogy az ember még nem tudott fizikailag alkalmazkodni a sebesebb közlekedéshez, így aztán rendre kiszenved az acélparipák roncsai közt. Mire föl a nagy sietség? A szárazföldi közlekedéssel egyéb gondok is akadnak. Egyszerűen nem lehet az egész földet utakkal beteríteni. Az utak lefektetése, fenntartása rendkívül költséges. A közúti személy és áruszállítás szintén drága. Azonban mindent vinni kell a városi lakosság eltartásához. Cserébe a városlakó rendkívül sokféle szolgáltatást nyújt embertársainak. Kár, hogy a városlakó önmagában, ellátás nélkül elpusztul.
Most pedig következzék egy valósághű lefuttatása a jólét bukása utáni életnek.
Városlakó vagyok. Születésem óta élek egy vidéki kisvárosban. Alapvető ismereteim vannak a mezőgazdaságról, és a még megmaradt vadnövényekről, állatokról. Gond nélkül szétszedek bármilyen élőlényt konyhakész állapotra. Elboldogulok a kézi szerszámokkal. Egy világégés esetén a pánikroham átvészelése után feltámadna bennem az őseim vére. Nos, nézem csak, mihez is kezdenék. Vezetékes víz nélkül régi kútból kellene mernem a mifelénk magas arzén tartalmú talajvizet. A víz nagyon fontos, nélküle egy hét és szomjhalál. Az áramszolgáltatás hiánya egy miatt lenne fájó, nem lenne villanyfény az éjszakában. (A tévé, rádió, internet hiánya még áldás is lenne, nem pörgetné túl a sok negatív hír a pánikot.) A meleg víz a bojlerból nem hiányozna, eleve kieső luxus a vízhiány miatt. Palackos gáz nélkül nem üzemelne a gáztűzhely. Gyorsan beszereznék egy régi vastűzhelyt és azt állítanám be az egyik szobába, ahol van kéménynyílás. Így egyből eme helyiség alakulna át a konyhává. Ide hordanám a vizet a közeli kútról. (Alig 50 méterre van egy ásott kút. Egykori tanya lakóit szolgálta még 40 évvel ezelőtt.) Persze az arzén nem túl kellemes, de a szomjhalál jóval kellemetlenebb. A vaskályha fűtését megoldanám, kivágnám az összes nem gyümölcsöt termő fát a környéken. Persze az egyre fogyatkozó tüzelőért előbb-utóbb meg kellene küzdeni. Itt már bajban lennék, valószínűleg alulmaradnék a harcban. Igaz, előbb a harc az élelemért indulna meg. Városkám lakossága két hét alatt felélné a város raktáraiban, boltjaiban tárolt élelmet. Utána pedig jönne a még mezőgazdasággal kínlódok állatállománya. Hahaha, vicces volna, mert egy disznó ára felérne egy autóéval! Hihetetlennek tartjátok? Egyáltalán nem az. Ripsz-ropsz elfogyna az összes állat, még a házi macskák is lábasban végeznék, és negyedévvel később városkám lakossága kifogyna az élelemből. Mindenki futna a földekre retket termelni. Megindulna a harc a földért. Hogy közben, mennyien halnának meg, inkább nem tippelem meg. Valószínűleg én sem élném meg az új rend megszületését, és a felvirágzást. De legalább lenne belőlem pitypang és tücsök. A tücsköt elkapná egy gébics. A gébics pedig röpködne a mezők felett, kökény bokrok ágán üldögélne. És csodálatos lenne a csend, és az eget nem szabdalnák fel a repülőgépek kondenzcsíkjai csak a fátyolfelhők terülnének szét... Nem dübörögne a forgalom a néhány év alatt szétfagyó gyorsforgalmi úton. Az egyre szélesedő fagyrepedésekben megtelepednének a növények. Húsz év múlva alig lehetne felismerni az egykori utat, de a város is jelentős átalakuláson menne át. Hihetetlen látvány az elnéptelenedett város, az ember nélküli táj.
Lélegzetelállító.
Bárcsak megélhetném az emberi faj visszaalakulását állatokká és növényekké!
Be kell ismernie a fajomnak, hogy létezésének annyi értelme van, mint az ausztráliai üregi nyulakénak. A természet részei vagyunk. És egyáltalán nem tragédia a kihalásunk. Testünk anyaga nem vész el, ismét élőlényekké lesz. Olyan lényekké, akik nem csinálnak szénből szén-dioxidot, és nem irtják ki azon lényeket, akik viszont képesek a szén-dioxidot hasznos szerves anyagokká átalakítani. Nem nyúlkálnak bele a természet rendjébe önös céljaik érdekében, amik persze megegyeznek az összes többi élőlény céljaival, sokasodás, gyarapodás, akár népességben, akár tapasztalatban. Tehát az ember nem a Természet nagy mumusa, hanem egy evolúciós zsákutca, mely felszámolja magát.
Béke porainkra.
Természetesen jobban szeretném, ha az emberi faj alkalmazkodna, és visszafogná önmagát, saját érdekében, hogy még sok tízezer évig fennmaradjon és gyarapodjon tudásban. Lehetséges, hogy a mostani csak egy átmeneti kor, és később a sötét atomkorként fogják említeni a történelmi feljegyzések.
Az ember nem tud oly maradandót alkotni, mint az aprócska, de tömegével élt tengeri héjas állatkák, kiknek házaiból, belső vázaiból alakultak ki a mészkőhegységek. Vajon, az ember szeméttelepeiből, városaiból lesznek-e geológiai képződmények?
Megjegyzés: 2008-as írásom.
Az ember, a kivételesen virulens faj legnagyobb ellensége, önmaga. A végítélet közel sem egy drámai, katartikus esemény, hanem egy jelenleg is zajló bomlási folyamat. Minden jóban van valami rossz, majd ez után lesz a minden rosszban van valami jó, de most még a növekedés fázisában vagyunk, amikor még a figyelmeztető jelek ellenére korlátlannak tekintjük a fejlődést. A fenntartható fejlődés az egyik legnagyobb délibáb. Ilyen nincs. Persze, ha a gazdasági szakemberek arra gondolnak, hogy ésszerűbb gazdálkodással lehet biztosítani a faj fennmaradását, akkor rendben való az elképzelésük, csak éppen nem erről van szó. Úgy látszik, mindig kell egy figyelmeztető gazdasági válság, hogy rádöbbenjünk, nem létezik fenntartható fejlődés. A fejlődés előfeltétele a hanyatlás, majd a romokon való felvirágzás, ami hozhat újat. De ez megújulás, nem fejlődés. Akár a tavasz, majd a nyár. Egyáltalán, a gazdasági szakemberek hová akarnak fejlődni? Az lenne a csoda, ha a mai életszínvonalat meg tudnák tartani! Ami nem fog sikerülni a nyomorgó tömegek lázadása miatt. Vagy, ha nem elég szervezettek a lázadáshoz, a javak megszerzéséhez, akkor el fognak pusztulni.
Felkészültünk, hogy végignézzük milliók halálát? El sem tudjátok képzelni, mekkora demoralizáló hatása lesz a milliók láthatóvá váló szenvedésének és bukásának. Még hogy fenntartható fejlődés...
Persze innen nézve, a mérsékelt égöv egyik országából, egyáltalán nem oly szörnyűséges a helyzet, sőt, jó dolgomban láttatok magammal ennyi szörnyűséget.
Akkor átgondolom még egyszer az egyenletet, él a földön cirka hatmilliárd ember, ebből ötmilliárd nélkülözi a jó lét eszközeit. Se tiszta ivó vizük, se biztos élelemforrások, se orvosuk, iskolájuk, egyéb intézményeik. Úgy élnek, ahogy tudnak. Igaz, a fejlett ember segít nekik, igyekszik enyhíteni a nyomorukon, és egyre több lehetőséget biztosít számukra, hogy fejlődhessenek. Itt viszont belép a természeti erőforrások szűkössége, akárcsak a városoké. Egyszerűen nem fér el több ember a városokban, hiába növekszenek őrült mértékben. Épp elég város néptelenedett már el a történelem folyamán, hogy belássuk, a városok közel sem oly biztos mentsvárai a civilizációnknak, mint véljük. Babilon korának egyik legfantasztikusabb központja volt, és ma már egy sivatagban álló rom.
Egy város jelenleg nem önfenntartó szerveződés. Szüksége van kívülről érkező árukra. Ugyan városon belül rendkívüli az emberek produktivitása, de zömében a szolgáltató iparban dolgozó emberek lakják őket, akik más emberek életét könnyítik meg a tudásokkal. Az emberi társadalom hasznos egyedei, de egy katasztrófa esetén kevés esélyük van az életben maradásra. Hamar szembesülnének az éhezés rémével. A város egy kellemes csapda.
A városoktól messze terülnek el a hatalmas termőterületek. Ha igaz, hogy a fejlett világban csak 2% foglalkozik mezőgazdasággal, mint termelő, akkor komolyabb a baj, mint véltem. Hihetetlenül sérülékenyek vagyunk emiatt. Aggasztónak tartom, hogy a termelékenységet génkezelt fajtákkal próbáljuk fenntartani, mert növelni már nem igazán lehet. Aggódok úgy, hogy az idei gabonatermés kimondottan jó. Bár, a kukorica zöme pont lábon maradt az esős idő megérkezéséig. Csak éppen jelentéktelen a hazai állattartás, jelentős mértékben import árut fogyasztunk. Tulajdonképpen a globális kereskedelem leállása esetén a hazai városlakók éheznének! Tényleg leállhatna a kereskedelem, mert igen csak kijózanító lenne, hogy a mezőgazdaságunk mennyire nem a hazai kereslet kielégítését szolgálja, sőt, talán képtelen is ellátni az ország lakosságát. Egy ország sem engedheti meg magának, hogy ne tudja etetni a népességét! Az éhínség veszedelmes demoralizáló. Azonban nemcsak a táplálék hiánya vezethet egy ország összeomlásához. A fejlett ember nem sokat ér az eszközei nélkül. Meglepően szánalmasak vagyunk nélkülük. Még egy kivert ebnek is nagyobb esélye van túlélni egy mérsékelt övi telet, mint nekünk.
Energiaéhség fenyegeti az emberiséget. Mindent túlbonyolított a népesség felduzzadása és az egyedek specializálódása. Minél összetettebb egy élőlény, annál több energiára van szüksége az életben maradáshoz. Nemcsak a testünk kíván energiát (táplálékot), hanem az eszközeink is. Sőt, a mérsékelt égöv hideg időszakában a lakhelyünk melegen tartása is energiát igényel. Szükségünk van ennivalóra, áramra, fosszilis tüzelőkre. Gyakran az áram előállításához is fosszilis tüzelőket használunk. 345 millió évvel ezelőtt az élővilág rengeteg növény által megkötötte a légkör szén-dioxid tartalmának jelentős részét. A hatalmas erdők széntelepekké alakultak át. A tengeri állatkákból pedig kőolaj és földgáz mezők lett. (Egyszer egy széndarabkában még én is találtam páfránylevél lenyomatot.) (Megjegyzés: állítólag a kőolaj nem szerves eredetű. Ennek még nem néztem utána.)
Az ember, hogy átalakítsa a természet állat és növényállományát gondolkodó emberekké, igénybe veszi a fosszilis tüzelőket. Szénnel, földgázzal fűt, vagy áramot termelő erőműveket táplál, illetve a kőolajból benzint, műanyagokat, egyéb vegyszereket állít elő. A benzinnel üzemelteti az acélparipáit. Mostanában az autók egyre több műanyagot tartalmaznak, a nagyüzemi gyártásukhoz nincs elég vasérc. Sajnálatos, hogy az ember még nem tudott fizikailag alkalmazkodni a sebesebb közlekedéshez, így aztán rendre kiszenved az acélparipák roncsai közt. Mire föl a nagy sietség? A szárazföldi közlekedéssel egyéb gondok is akadnak. Egyszerűen nem lehet az egész földet utakkal beteríteni. Az utak lefektetése, fenntartása rendkívül költséges. A közúti személy és áruszállítás szintén drága. Azonban mindent vinni kell a városi lakosság eltartásához. Cserébe a városlakó rendkívül sokféle szolgáltatást nyújt embertársainak. Kár, hogy a városlakó önmagában, ellátás nélkül elpusztul.
Most pedig következzék egy valósághű lefuttatása a jólét bukása utáni életnek.
Városlakó vagyok. Születésem óta élek egy vidéki kisvárosban. Alapvető ismereteim vannak a mezőgazdaságról, és a még megmaradt vadnövényekről, állatokról. Gond nélkül szétszedek bármilyen élőlényt konyhakész állapotra. Elboldogulok a kézi szerszámokkal. Egy világégés esetén a pánikroham átvészelése után feltámadna bennem az őseim vére. Nos, nézem csak, mihez is kezdenék. Vezetékes víz nélkül régi kútból kellene mernem a mifelénk magas arzén tartalmú talajvizet. A víz nagyon fontos, nélküle egy hét és szomjhalál. Az áramszolgáltatás hiánya egy miatt lenne fájó, nem lenne villanyfény az éjszakában. (A tévé, rádió, internet hiánya még áldás is lenne, nem pörgetné túl a sok negatív hír a pánikot.) A meleg víz a bojlerból nem hiányozna, eleve kieső luxus a vízhiány miatt. Palackos gáz nélkül nem üzemelne a gáztűzhely. Gyorsan beszereznék egy régi vastűzhelyt és azt állítanám be az egyik szobába, ahol van kéménynyílás. Így egyből eme helyiség alakulna át a konyhává. Ide hordanám a vizet a közeli kútról. (Alig 50 méterre van egy ásott kút. Egykori tanya lakóit szolgálta még 40 évvel ezelőtt.) Persze az arzén nem túl kellemes, de a szomjhalál jóval kellemetlenebb. A vaskályha fűtését megoldanám, kivágnám az összes nem gyümölcsöt termő fát a környéken. Persze az egyre fogyatkozó tüzelőért előbb-utóbb meg kellene küzdeni. Itt már bajban lennék, valószínűleg alulmaradnék a harcban. Igaz, előbb a harc az élelemért indulna meg. Városkám lakossága két hét alatt felélné a város raktáraiban, boltjaiban tárolt élelmet. Utána pedig jönne a még mezőgazdasággal kínlódok állatállománya. Hahaha, vicces volna, mert egy disznó ára felérne egy autóéval! Hihetetlennek tartjátok? Egyáltalán nem az. Ripsz-ropsz elfogyna az összes állat, még a házi macskák is lábasban végeznék, és negyedévvel később városkám lakossága kifogyna az élelemből. Mindenki futna a földekre retket termelni. Megindulna a harc a földért. Hogy közben, mennyien halnának meg, inkább nem tippelem meg. Valószínűleg én sem élném meg az új rend megszületését, és a felvirágzást. De legalább lenne belőlem pitypang és tücsök. A tücsköt elkapná egy gébics. A gébics pedig röpködne a mezők felett, kökény bokrok ágán üldögélne. És csodálatos lenne a csend, és az eget nem szabdalnák fel a repülőgépek kondenzcsíkjai csak a fátyolfelhők terülnének szét... Nem dübörögne a forgalom a néhány év alatt szétfagyó gyorsforgalmi úton. Az egyre szélesedő fagyrepedésekben megtelepednének a növények. Húsz év múlva alig lehetne felismerni az egykori utat, de a város is jelentős átalakuláson menne át. Hihetetlen látvány az elnéptelenedett város, az ember nélküli táj.
Lélegzetelállító.
Bárcsak megélhetném az emberi faj visszaalakulását állatokká és növényekké!
Be kell ismernie a fajomnak, hogy létezésének annyi értelme van, mint az ausztráliai üregi nyulakénak. A természet részei vagyunk. És egyáltalán nem tragédia a kihalásunk. Testünk anyaga nem vész el, ismét élőlényekké lesz. Olyan lényekké, akik nem csinálnak szénből szén-dioxidot, és nem irtják ki azon lényeket, akik viszont képesek a szén-dioxidot hasznos szerves anyagokká átalakítani. Nem nyúlkálnak bele a természet rendjébe önös céljaik érdekében, amik persze megegyeznek az összes többi élőlény céljaival, sokasodás, gyarapodás, akár népességben, akár tapasztalatban. Tehát az ember nem a Természet nagy mumusa, hanem egy evolúciós zsákutca, mely felszámolja magát.
Béke porainkra.
Természetesen jobban szeretném, ha az emberi faj alkalmazkodna, és visszafogná önmagát, saját érdekében, hogy még sok tízezer évig fennmaradjon és gyarapodjon tudásban. Lehetséges, hogy a mostani csak egy átmeneti kor, és később a sötét atomkorként fogják említeni a történelmi feljegyzések.
Az ember nem tud oly maradandót alkotni, mint az aprócska, de tömegével élt tengeri héjas állatkák, kiknek házaiból, belső vázaiból alakultak ki a mészkőhegységek. Vajon, az ember szeméttelepeiből, városaiból lesznek-e geológiai képződmények?
Megjegyzés: 2008-as írásom.
Műalkotás
Megjegyzés: A kép eredeti helyén hosszabb leírást találsz az "élő székről".
Gombákkal a világ körül 26.
Megjegyzés: A képet innen vettem.
A II. Országos Amatőr Gombafelismerő Vetélkedő fajlistája
Arany tinóru Xerocomus chrysenteron
Árvégű fülőke Gymnopus fusipes
Barna csengettyűgomba Pluteus cervinus
Barna csészegomba Peziza badia
Barna gyűrűstinóru Suillus luteus
Barna nyálkásgomba Gomphidius glutinosus
Barna tinóru Xerocomus badius
Bársonyos fapereszke (bársonyos pereszke) Tricholomopsis rutilans
Bársonyostönkű cölöpgomba Tapinella atrotomentosa
Bimbós pöfeteg Lycoperdon perlatum
Borsos tinóru Chalciporus piperatus
Büdös galambgomba Russula foetens
Büdös pereszke Tricholoma sulphureum
Cékla tinóru Boletus erythropus
Citrom galóca Amanita citrina
Császárgalóca (császárgomba) Amanita caesarea
Cseh kucsmagomba Ptychoverpa bohemica
Cserepes gereben Sarcodon imbricatus
Csipkés őzlábgomba Macrolepiota excoriata
Déli tőkegomba Agrocybe cylindracea
Epeízű tinóru Tylopilus felleus
Erdei szömörcsög Phallus impudicus
Erdőszéli csiperke Agaricus arvensis
Fagyálló csigagomba Hygrophorus hypothejus
Fakó szőrgomba Lactarius mairei
Farkastinóru Boletus calopus
Fehértejű keserűgomba (keserűgomba) Lactarius piperatus
Fenyő-pereszke Tricholoma myomyces
Fenyves sisakgomba (fenyő-tőkegomba) Galerina marginata
Földtoló galambgomba Russula delica
Gesztenyebarna tinóru (gesztenyetinóru) Gyroporus castaneus
Gyilkos galóca Amanita phalloides
Gyűrűs tuskógomba Armillaria mellea
Hánytató galambgomba Russula emetica
Harkálytintagomba Coprinopsis picacea
Hatalmas tölcsérgomba (óriás cölöppereszke) Leucopaxillus giganteus
Hegyes kucsmagomba Morchella conica
Illatos pereszke (szagos pereszke) Lepista irina
Ízletes kucsmagomba Morchella esculenta
Ízletes rizike Lactarius deliciosus
Ízletes tőkegomba Kuehneromyces mutabilis
Kajsza lisztgomba Clitopilus prunulus
Karcsú őzlábgomba Macrolepiota mastoidea
Kékhátú galambgomba Russula cyanoxantha
Kenyérgomba Lactarius volemus
Kerti susulyka Inocybe rimosa
Késői csigagomba Hygrophorus arbustivus
Királyvargánya (királytinóru) Boletus regius
Közönséges petrezselyemgomba (petrezselyemgomba) Hericium coralloides
Ligeti pókhálósgomba Cortinarius largus
Lilapénzecskegomba Laccaria amethystina
Lilatönkű pereszke (lilatönkű tölcsérpereszke) Lepista saeva
Lucfenyvesi rizike Lactarius deterrimus
Mezei szegfűgomba Marasmius oreades
Nagy döggomba Entoloma sinuatum
Nagyspórás csiperke Agaricus urinascens
Narancsszínű selyemgomba Amanita crocea
Nyálkás gyökeresfülőke (gyökeres fülőke) Xerula radicata
Nyári vargánya Boletus reticulatus
Óriás bocskorosgomba Volvariella bombycina
Óriás csiperke Agaricus augustus
Óriás selyemgomba Amanita ceciliae
Párducgalóca Amanita pantherina
Piruló galóca Amanita rubescens
Piruló őzlábgomba Chlorophyllum rhacodes
Pisztricgomba Polyporus squamosus
Pusztaikucsmagomba Morchella steppicola
Retekszagú kígyógomba Mycena pura
Sárga gereben (sárga gerebengomba) Hydnum repandum
Sárga gyűrűstinóru (sárgagyűrűs fenyőtinóru) Suillus grevillei
Sárgahúsú tinóru Boletus appendiculatus
Sereges tölcsérgomba Clitocybe gibba
Tehéntinóru Suillus bovinus
Tejpereszke Leucopaxillus lepistoides
Tintaszagú csiperke Agaricus moelleri
Tüskés őzlábgomba Lepiota aspera
Varashátú galambgomba Russula virescens
Világító tölcsérgomba Omphalotus olearius
Vörösbarna papsapkagomba Gyromitra fastigiata
Zöldessárga pereszke Tricholoma sejunctum
Árvégű fülőke Gymnopus fusipes
Barna csengettyűgomba Pluteus cervinus
Barna csészegomba Peziza badia
Barna gyűrűstinóru Suillus luteus
Barna nyálkásgomba Gomphidius glutinosus
Barna tinóru Xerocomus badius
Bársonyos fapereszke (bársonyos pereszke) Tricholomopsis rutilans
Bársonyostönkű cölöpgomba Tapinella atrotomentosa
Bimbós pöfeteg Lycoperdon perlatum
Borsos tinóru Chalciporus piperatus
Büdös galambgomba Russula foetens
Büdös pereszke Tricholoma sulphureum
Cékla tinóru Boletus erythropus
Citrom galóca Amanita citrina
Császárgalóca (császárgomba) Amanita caesarea
Cseh kucsmagomba Ptychoverpa bohemica
Cserepes gereben Sarcodon imbricatus
Csipkés őzlábgomba Macrolepiota excoriata
Déli tőkegomba Agrocybe cylindracea
Epeízű tinóru Tylopilus felleus
Erdei szömörcsög Phallus impudicus
Erdőszéli csiperke Agaricus arvensis
Fagyálló csigagomba Hygrophorus hypothejus
Fakó szőrgomba Lactarius mairei
Farkastinóru Boletus calopus
Fehértejű keserűgomba (keserűgomba) Lactarius piperatus
Fenyő-pereszke Tricholoma myomyces
Fenyves sisakgomba (fenyő-tőkegomba) Galerina marginata
Földtoló galambgomba Russula delica
Gesztenyebarna tinóru (gesztenyetinóru) Gyroporus castaneus
Gyilkos galóca Amanita phalloides
Gyűrűs tuskógomba Armillaria mellea
Hánytató galambgomba Russula emetica
Harkálytintagomba Coprinopsis picacea
Hatalmas tölcsérgomba (óriás cölöppereszke) Leucopaxillus giganteus
Hegyes kucsmagomba Morchella conica
Illatos pereszke (szagos pereszke) Lepista irina
Ízletes kucsmagomba Morchella esculenta
Ízletes rizike Lactarius deliciosus
Ízletes tőkegomba Kuehneromyces mutabilis
Kajsza lisztgomba Clitopilus prunulus
Karcsú őzlábgomba Macrolepiota mastoidea
Kékhátú galambgomba Russula cyanoxantha
Kenyérgomba Lactarius volemus
Kerti susulyka Inocybe rimosa
Késői csigagomba Hygrophorus arbustivus
Királyvargánya (királytinóru) Boletus regius
Közönséges petrezselyemgomba (petrezselyemgomba) Hericium coralloides
Ligeti pókhálósgomba Cortinarius largus
Lilapénzecskegomba Laccaria amethystina
Lilatönkű pereszke (lilatönkű tölcsérpereszke) Lepista saeva
Lucfenyvesi rizike Lactarius deterrimus
Mezei szegfűgomba Marasmius oreades
Nagy döggomba Entoloma sinuatum
Nagyspórás csiperke Agaricus urinascens
Narancsszínű selyemgomba Amanita crocea
Nyálkás gyökeresfülőke (gyökeres fülőke) Xerula radicata
Nyári vargánya Boletus reticulatus
Óriás bocskorosgomba Volvariella bombycina
Óriás csiperke Agaricus augustus
Óriás selyemgomba Amanita ceciliae
Párducgalóca Amanita pantherina
Piruló galóca Amanita rubescens
Piruló őzlábgomba Chlorophyllum rhacodes
Pisztricgomba Polyporus squamosus
Pusztaikucsmagomba Morchella steppicola
Retekszagú kígyógomba Mycena pura
Sárga gereben (sárga gerebengomba) Hydnum repandum
Sárga gyűrűstinóru (sárgagyűrűs fenyőtinóru) Suillus grevillei
Sárgahúsú tinóru Boletus appendiculatus
Sereges tölcsérgomba Clitocybe gibba
Tehéntinóru Suillus bovinus
Tejpereszke Leucopaxillus lepistoides
Tintaszagú csiperke Agaricus moelleri
Tüskés őzlábgomba Lepiota aspera
Varashátú galambgomba Russula virescens
Világító tölcsérgomba Omphalotus olearius
Vörösbarna papsapkagomba Gyromitra fastigiata
Zöldessárga pereszke Tricholoma sejunctum
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)