"Síkvidéki társulás, de hegy- és dombvidékeinken a völgytalpakon is megjelenhetnek
állományai. A mai alföldi gyertyános-kocsányos tölgyesek részben a Bükk I.
kor erdeinek maradványai, részben a szukcesszió során a keményfás ligeterdőkből (Fraxino pannonicae-Ulmetum)
jöttek létre. Állományai az Alföldön részben gyöngyvirágos-tölgyesekkel (Convallario-Quercetum), részben keményfás ligeterdőkkel (Fraxino pannonicae-Ulmetum)
érintkeznek, ami a fajösszetételben is megmutatkozik. Állományai részben az
ártérből kiemelkedő magaslatok öntéstalaján, de az elöntésmentes részeken
találhatók meg, részben pedig a homokon kialakult kovárványos, barna erdőtalajon,
illetve rozsdabarna erdőtalajon fordulnak elő. A hegy- és dombvidék völgytalpain
általában löszön létrejött lejtőhordalék-erdőtalajon, agyagbemosódásos barna
erdőtalajon tenyésznek kis kiterjedésű állományai. A többnyire mély termőrétegű,
humuszban gazdag talajok a talajvíz által mindig befolyásoltak, üde vízgazdálkodásúak.
Zárt, kettős koronaszintű állományok, 90–100%-os borítással. A felső
koronaszint magassága 25–30 m lehet, az alsó elérheti a 15–20 m-t. A fényszegény
erdőbelső miatt a cserjeszint fejletlen, sokszor hiányzik. Gyepszintjének
borítása változó, a nudum állapottól a 100%-os értékig mindenféle borítás
előfordulhat.
Állományalkotó fafaja a felső koronaszintben a kocsányos tölgy (Quercus robur), az alsóban az árnytűrő gyertyán (Carpinus betulus). Jellemző elegyfája a madár-cseresznye (Cerasus avium), továbbá a konszociációt is alkotó magyarkőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica)
és a kislevelű hárs (Tilia cordata), a mezeijuhar (Acer campestre) és a kislevelű mezei szil (Ulmus minor). A Kisalföldön megjelenik
a magas kőris (Fraxinus excelsior), a Beregi-síkon
és a Dráva-síkon pedig a Bükk I. korból visszamaradt bükk (Fagus
sylvatica) értékes vegetációtörténeti ritkaság. A hézagos, alacsony
borítású cserjeszint gyakoribb faja a veresgyűrűsom (Cornus
sanguinea), a cseregalagonya (Crataegus laevigata),
a csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), a
tatár juhar (Acer tataricum) és a ligeterdőből
átszökő kányabangita (Viburnum opulus). Fáciesképző
lehet az atlanti-mediterrán borostyán (Hedera helix)
is.
A gyertyános-kocsányos tölgyesek gyepszintjét elsősorban az üde lomberdei (Fagetalia) fajok építik fel. Nagy részaránnyal találjuk
az árnyéktűrő, általános lomberdei (Querco-Fagea)
fajokat is. Kora tavaszi aszpektusuk általában jól fejlett, fajgazdag. Jellemző
a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides),
a berki szellőrózsa (A. nemorosa), a medvehagyma (Allium ursinum), az odvas keltike (Corydalis
cava), az ujjas keltike (C. solida),
a pettyegetett tüdőfű (Pulmonaria officinalis),
a hagymás fogasír (Dentaria bulbifera), a tavaszilednek (Lathyrus vernus) és a galambvirág (Isopyrum thalictroides). A későbbi aszpektusok növényei
közül ki kell emelni azokat a montán elemeket, amelyek a Bükk I. kor maradványainak
tekinthetők, és a keményfás ligeterdőkből, illetve a gyöngyvirágos-tölgyesekből
többnyire hiányoznak. Ilyen differenciális fajok a békabogyó (Actaea
spicata), a kapotnyak (Asarum europaeum),
az erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides),
az árnyékvirág (Majanthemum bifolium), az enyveszsálya (Salvia glutinosa), a gombernyő (Sanicula europaea), a bükksás (Carex
pilosa), a kis télizöld (Vinca minor),
a hegyi veronika (Veronica montana) és a fiókástyúktaréj (Gagea spathacea) a Beregi-síkon.
Üdébb, humuszosabb talajon a bükksás (Carex pilosa),
a szagos müge (Galium odoratum) és az erdeiszálkaperje (Brachypodium sylvaticum) erdőtípusa
jellemző, míg a nyirkosabb talajokon az erdei tisztesfű (Stachys
sylvatica) típusa figyelhető meg több, a ligeterdőkre is jellemző
faj felbukkanásával. Az utóbbiakat a podagrafű (Aegopodium
podagraria), az erdei varázslófű (Circaea lutetiana),
a selyemsás (Carex brizoides) és az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere) képviseli."
Forrás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése