Egy életem van

2019. december 5-én láthattam életemben először az óceánt. Képzeletemben sokszor álltam a partján. Filmekben is láttam számtalanszor. Azonban élőben szembesülni a nagy vízzel, a határtalanság illúziójával, hallani a hullámok hangját, érezni az illatát, a szelet az arcomon, megrendítő élmény volt. Életemben először döbbentem rá az élet valódi kiterjedésére. Magyarország egy reménytelenségbe temetkezett zárvány. Hamisság hona. Kiszabadulva a rabságból és meglátva a valóságot, megkönnyebbülés és nyújtózkodó életigenlés tört fel belőlem. Potyogtak a könnyeim, mert gyönyörű az óceán és fenséges az élet. Sose fogok betelni a nagy víz látványával.
Decemberben kiborultam az ünnepek előtt. Telítődtem a közéletnek csúfolt mocsokkal. Két jelzőt morzsoltak ajkaim: pitiáner és szarrágó, és komolyan bármit kész voltam felborítani jogos haragomban. Ocsmány módon átvert a saját hazám. Hazám?! Ez a hely?! Szégyen! Sehol egy igaz jellem, és mintha sose hallottunk volna a felvilágosodásról. Negyvenkét évesen esett le, hogy a hiba nem bennem van, hanem tényleg rohadt a néplélek és magyar magyarnak toportyánférge, mert én aztán farkasnak nem nevezném honfitársaimat. Sakálok maximum, vagy reálisan nézve, inkább görények, akik egymást marják beleőrülve a saját hülyeségeikbe. Képtelenek kihúzni a fejüket a saját seggükből. Kösz, de én egyáltalán nem óhajtok részt venni az össznépi önsorsrontásban. Eszem ágában sincs sorsközösséget vállalni ilyen tébolyodott és rosszindulatú bagázzsal!

2019 decemberében megnyugtató volt tizenháromezer kilométernyire lenni a kicsi, sárga bolondokházától, Magyarországtól. Olyan messzire mentem, hogy olybá tűnt a csillagképek fejre álltak, pedig az Orion feje továbbra is észak felé mutatott és lábai délnek. Én mentem át a déli féltekére és változott meg a nézőpontom, de az irányok egyértelműek maradtak. És a felismerés igaz maradt, a hiba nem bennem van. A jóra törekvés vágya megmaradt bennem. Az élet rövid, és minél több csodáját érdemes útba ejtenem, hogy élményekben gazdag életút végén pihenjek meg. Őrültség felemésztenem magam egy tébolyodott faluközösség tagjaként! Mert kies hazánk semmi több a globális térben mint egy falu! Tízmillió ember semmi több mint egy városállam olyan gigavárosok korában, ahol az agglomerációikkal együtt 10-20 millióan élnek! Mire legyek büszke?! Nekem semmit sem jelent az ezeréves történelem, mert MOST élek és a jövő felé haladok a jelenben formálva a sorsomat. Ellenállhatatlan vágyat érzek a melldöngetők láttán a borogatásra. Minimum a gombászbicska nyílik ki a zsebemben a hamis önértékeléstől felfúvódottak láttán. Sok kis gömböc, akik minden mást felfalnak, mert igazi értékeik nincsenek.

Évtizedeket töltöttem el önmagam gyarapításával: tanultam, figyeltem, alkottam. Megdolgoztam azért, ami most vagyok. Értékeimet nem fogom egy azokra méltatlan helyen eltékozolni. Magányos harcos vagyok. Észrevettem, hogy ezer emberből egyben van meg a vágya az élet/természet megőrzésének. Mindenki más pusztán használja/feléli a világot. Borsó dobálás a falra a szemléletformáló tevékenységem, és belefáradtam! A blogom tele igényes írásokkal. Őszinte örömmel adtam át a tudásomat. Azonban egy életem van, és jobb szeretném a hátralévő időmet kellemesen és hasznosan eltölteni. Eleget szenvedtem! Eleget sírtam és álltam kétségbeesve az ég alatt, kezem tördelve a haldokló fák láttán. Egyébként senkit sem érdekel, hogy mit csinálok. Odamegyek és ott alkotok, ahol csak akarok lenni. Szabad ember vagyok és megfizettem az árát önmagam felszabadításának. Sajnos másnak nem tudok segíteni. Vagy megvan az emberben a változás akarata vagy nincs. Ha nincs, égi hatalom sem váltja meg önön hülyesége büntetésétől. És ez az ország reménytelen zárvány. Itt van 2022, a sok kis gömböc ocsmány torz rémként helyezkedik, hogy tovább falhassa a hazát. Ostoba kutyakomédia! Méltóságomon aluli szardobálás. Elegánsan oldalra kitérek és megyek az utamon. Az élet vár. Lásd képválogatásomat életem egyik nagy kalandjáról.