Off bejegyzés: tanácstalanság

Mit csináljon az ember, ha túl van a bűvös 35. életéven, nyolc általánosa van, nincs jövedelme/bevétele, piócaként lóg egy másik emberen, lepukkant, szörnyen makacs, de folyékonyan kommunikál, vakon gépel, gyorsan tanul, empatikus, jó (amatőr) fotós, érdekli a természet, és egy speciális területen mozog? Oké, már hat éve írom a blogot, akkor gyakorlatilag megválaszoltam a kérdést. Azonban a blog pár dolgot nem oldott meg az életemben, ahogy a gombaklub és a túrák sem. Nincs jövedelmem. Ennek hiányát az eltelt két hónapban alaposan megéreztem. Valamit gyorsan ki kell találnom, különben felemészt a külső-belső válság. Igaz, hogy március elejétől ismét alkalmaz(na) a gyulai piac mint gombavizsgálót, de a havi ötvenezer forint kevés fedezni a költségeimet, és törlesztenem adósságomat, valamint félreraknom a nyugdíjra (temetésemre). Azonban heti három délelőttért többet elkérni aránytalan lenne. Ha ugyan aláírom a szerződést, mert a két hónap pusztai lét maximumra pörgette a stresszt bennem, ami irracionális gondolatokat keltett életre. De kit érdekel egy átlagos ember teljesen szabvány életközépi válsága?! Nagylány vagyok, oldjam meg. Oké.

A mindenevő ember 5.

A bunkós agancsgomba Xylaria polymorpha a hazai szakirodalom szerint egy ehetetlen gomba. A tömlősgombák törzsébe tartozik, úgynevezett termőtestpárnát növeszt, amikor szaporodni akar. Egyet kettévágva látható, hogy közvetlenül a felszíne alatt vannak a palack alakú termőtestek, amiknek falán képződnek a spóratartó tömlők, amikben az ivaros spórái vannak. Ezek a jellegzetes, fekete, ujjakra emlékeztető termőtestpárnák korhadó faanyagon nőnek, amiket a gomba csócsál. Fehérkorhasztó, vagyis lebontja a cellulózt és a lignint is. Gyakori, sokszor találjuk túrák során. Senkinek sem jutna eszébe étkezési céllal felszedni. Azonban mindig akadnak kíváncsi emberek, akik sokféle gombát megkóstolnak. Nem mérgezőket, hanem olyan fajokat, amik ehetetlenként vannak elkönyvelve mint például a bunkós agancsgomba. Kattints a képfelirat címére a receptért! Aztán csak saját felelősségre kísérletezz! Azonban a jó tanács, kövesd a hazai szakirodalmat és ne tekintsd ehetőnek!

Tatárhúson agancsgomba

Elkezdődött

Február 18-án délelőtt tízkor elkezdődött az első elméleti képzés a megújított felsőfokú gombaismereti tanfolyamon. Egy próba tanfolyam már volt 2015-ben, ami sok tapasztalatot adott a szervezőknek. Ezek alapján készítették el a képzési tervet, amiben kevesebb faj és több mikroszkópos gyakorlat lesz. Persze így is lesz bőven "új" gomba, ami nem része a középfokú anyagának. A csapat zöme 40-50 éves gyakorlott gombász, de vannak fiatalabbak is. Jó páran frissen végzett szakellenőrök, tavaly vizsgáztak. Viszi őket a lendület, és milyen szerencsések, hogy folytathatják a felsőfokúval.
Most nem volt idő nagyobb csevegésre, mert mindenki az anyagra koncentrált. Én "csak" 4 oldalt írtam tele az A/4-es füzetemben. Az ismerkedést majd pótlom az első terepgyakorlaton, ami április második felében lesz, és a tömlősgombákat fogjuk vizsgálni. Egyébként sok az ismerős, de bőven vannak, akikkel még nem találkoztam.
Elméleti képzés pont egy hónap múlva lesz, amikor néhány fehér spórás nemzetséget veszünk. Ez érdekes, mert az Agaricales renden belül két család is említésre kerül a nemzetségek által. A mostanin szintén a kalaposgombákkal foglalkoztunk, egy nagy és két kisebb nemzetség került bemutatásra: Entoloma, Rhodocybe, Clitopilus. Ezek rózsaszín spórásak. A cikk végére rakok be gombákat a blogból, amiket érdemes megnézni.
A filogenetikai vizsgálatok alaposan felforgatták a régebbi, morfológiai jegyek alapján történő rendszerezést. Leginkább csak pislogtam mint ponty a szatyorban, amikor példákat mutatott be az oktató, Dima Bálint. A gombák hajlamosak szemre egyforma termőtesteket növeszteni, aztán a génjeik elárulják, hogy már a közös ős sem biztos, önálló fajokról van szó, amik saját nemzetséget érdemelnek. Az Entolomataceae családon belül is új nemzetségek jöttek létre. A nagy egységes rendszertan elfogadásától még messze vannak a tudósok, kutatók. Javában zajlik a munka. Az biztos, hogy a termőtest határozásra jó, de rokonsági kapcsolatok vizsgálatára nem.
Szerintem mindenki várja az újabb képzési napot, amikor újabb érdekességeket tudunk meg.

Nagy döggomba vs. szürke tölcsérgomba
Gomba gombának farkasa 2.
A sárga egyszarvú
Még egy tavaszi, ehető Entoloma
Egy csodabogár a gombák közt
Tövisaljagomba
A boldogság kék gombái 1.
A boldogság kék gombái 11.
Pereszkének álcázza magát
Tölcsérgombának álcázza magát

Könyvajánló

Peter Wohlleben A fák titkos élete című műve egy könyv terjedelmű szerelmes levél a fákhoz. Mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki szerint a fa nemcsak nyersanyag, hanem érző lény, ahogy a szerző és én magam is gondolom. A fák lenyűgözőek, a növényvilág császárai. Ma élő gigászok. A legnagyobb élőlény a Földön a Sherman tábornok fája. Sajnos az állati jogok betartásával is vannak gondok, így hogyan lehetne remélni, hogy egyszer gondolunk a növények jogaira? Pedig a fák és a lágyszárú növények, valamint egysejtűek, képesek a csodára, hogy szerves anyagokat állítsanak elő. Tulajdonképpen a Földön elég volna két nagy élőlénycsoport, a növények és a gombák. Az állatok pusztán potyautasok, haszonélvezői a növényi produktivitásnak. Ki az értékesebb, a termelő vagy a fogyasztó? A gomba mint lebontó hasznos a növény számára, mert az elhalt fák építőanyagait ismét elérhetővé teszi az újulatnak.
A fogyasztó, haszonélvező alázattal közeledjen az élővilág óriásaihoz. A fák remekül ellenének az ember nélkül, de mi senkik lennénk nélkülük. Ez az igazság. 
A könyv számos témát érint, bemutatja, hogy a fák éreznek, kommunikálnak, emlékeznek, és gondoskodnak az utódjaikról. Az erdő egy aktív közösség, amit fás szárú növények alkotnak. A gyökérkapcsolt gombák pedig közvetítenek a fák között. 
 
"Nézzünk inkább békésebb fa-gomba párosok után. Egy-egy fa megfelelő gombafajának fonalzata révén - ilyen például a tölgy számára a vörösbarna tejelőgomba - a fa megsokszorozhatja hatékony gyökérfelszínét, azaz számottevően több vizet és tápanyagot képes magába szívni. Azokban a növényekben, amelyek gombapartnerekkel működnek együtt, kétszer annyi létfontosságú nitrogén és foszfor található, mint azokban a példányokban, amelyek csak saját gyökereikkel szívják fel a tápanyagot a talajból. Hogy létrejöjjön a partneri kapcsolat a több mint ezer faj valamelyikével, a fának nagyon nyitottnak kell lennie. Mégpedig a szó legszorosabb értelmében, ugyanis a gombafonalak belenőnek a zsenge finomgyökerekbe. Nem tudjuk, hogy ez fájdalmas-e, de mivel a folyamat kívánatos, feltételezem, hogy a fákban inkább kellemes érzéseket vált ki. Bárhogy álljon is a dolog, innen fogva a két partner együttműködik. A gomba nemcsak a gyökérzeten hatol át és fogja körbe, de fonalzatával az erdő környező talaját is pásztázza. Ennek során átlépi a gyökerek megszokott terjeszkedési területét, és átnő más fákhoz is. Itt kapcsolatba lép más gombapartnerekkel és azok gyökereivel. Igazi hálózat jön így létre, amelyen keresztül most már gondtalanul folyhat a tápanyag- (lásd a "Szociális hivatal" című fejezetet), sőt az információcsere is, például egy közelgő rovartámadásról." 

Ha elolvasod, utána egész másként fogsz tekinteni az erdőre. 

Az utolsók

A tavaly áprilisi kép nem adja vissza a méreteit. Ott kell lenned mellette, hogy lásd, te mennyire kicsi vagy. Az ember eltörpül az idős tölgynél, és szájtátva nézi az óriást. Amikor először megláttam, az Öreget, mert így becézem, elkerekedett a szemem, hogy mit keres a (védett) parkon kívül egy ekkora fa, ami egyébként jóval nagyobb a kastélyparkban élő rokonainál. Lenyűgözve néztem hatalmas főágait, amik önmagukban akkorák mint egy fiatal tölgy. A törzse nem túl magas, mint ha fiatalabb korában valami érte volna, és elveszítette központi hajtását. Ennek ellenére tekintélyt parancsoló, körülbelül 250 éves. Az is figyelemre méltó, hogy nem a Gerla-Marói erdőben áll, hanem attól kijjebb. Azonban mindig erdei fa lehetett, mert koronája nem terült szét mint szabadon fejlődő rokonaié. A tölgyek és szinte minden fa nyílt területen gyönyörű, félgömb alakú, hatalmas koronát növeszt. Régebbi térképekre tekintve és azokat összevetve a jelennel, alig változott valamit az élőhelye. A Fehér- és Fekete-Körös szinte összeérő ártereinek magasabb térszínein növekvő keményfás ligeterdők maradékában él.

Három térképrészletet raktam egy képre: felül a jelen, középen a 19. század második fele, alul az első fele. Mindegyiken élénkzöld pötty jelzi a fa helyét. Megfigyelhető, hogy pár dolog ugyanolyan maradt, zömmel a fás élőhelyek is ugyanott vannak újra és újra felújítva, de néhány kisebb erdő eltűnt, végleg kiirtották: Veszei, Körös, Diós. A legrégebbi térkép, ami nyilvánosan elérhető és napok óta böngészem, az első katonai felmérés 18. századi. Ezen még a nagy folyószabályozási munkák előtti állapot került megörökítésre. Azonban már ezen is alig találunk erdőt. A török uralom 150 éve után nem sok fa maradt. Gyakorlatilag a 17. században fixálódott a mai erdők helye. Több évszázada már, hogy megpecsételődött a fás élőhelyek sorsa a megyében. Kész csoda, hogy vannak még erdőnek egyre nehezebben nevezhető csöppnyi erdőfoltjaink. Nagyon messze kerültünk a természetes állapottól, aminek néhány ismérve: fafaj- és kordiverzitás, többszintű faállomány, tájidegen fa- és cserjefajok hiánya vagy csekély mértékű jelenléte, idős fák, holtfa, korhadó faanyag, erdei cserjefajok, természetes újulat stb. Például a kocsányos tölgynek nincs természetes újulata, mert a túltartott vadállomány felfalja a csemetéket. Gyakorlatilag még a kissé jobb állapotban lévő erdőfoltjaink is dámvad szállások és nem erdők. Annyian vannak, hogy elbújni sem tudnak a túrázók elől. Nevetséges és kártékony ennyi állat egy helyen. Azonban a vadásztatás keveseknek jó pénzt hoz, az erdő lényegtelen. Pedig mi a fontosabb, a jobb klíma vagy pár ember hobbija? Mindig feldühít, ha az egyensúly az önérdek miatt felborul, és sérül a közösség és természet érdeke az egyén javára. Nekem a tölgyek, az igazi erdők a fontosak, mert nélkülük senkik vagyunk. Igaz, hogy történtek örvendetes változások, és a nemzeti park telepít erdőket, de kétségbeejtően rossz helyzetből kell jobbat kihozni. Ráadásnak az erdő több emberöltőn átnyúló projekt. Itt nem évtizedekben, évszázadokban kell gondolkozni. Lásd az öreg tölgyeket, amik nem tíz év alatt nőttek lenyűgöző fákká.

 A 2013-as fotómon a szarvasi Anna-liget egyik öreg tölgye látható. Szintén hat méter feletti a törzskörmérete. Sajnos nincs túl jó állapotban. Ez elmondható az összes öreg fánkról. A melioráció, vagyis a csatornázás annyira hatékonyan viszi le a tájról a vizet, hogy a nagy fák nem tudnak eleget inni, ami aszályos nyarakon rettentően legyengíti őket. Ezt megérzik a kártevők, és támadást indítanak. A negatív hatások összeadódnak és az öreg fa nem bírja tovább, elpusztul. Pedig minden egyes nagy fa páratlan természeti érték. Élő tanúja a régi időknek. Számomra megrendítő a szemlélésük. Ott állni mellettük és nézni az ég felé törő koronájukat, időutazás. Különös érzés, ami most van, pusztán az ember által alkotott illúzió, és mögötte ott van a táj valódi arca még mindig. Ilyenkor zavarba jövök, mert nem lehet egyszerre kettőt látni, pedig én tényleg látom a tölgyek koronájába kapaszkodva a múltat, és a kívánságot, "még élnénk". Nem lehet őket túl sokáig könnyek nélkül nézni. Esendő óriások, amik jobban állják az idők viharait mint az ember, aki a végzetüket okozza. Jelenleg a megyében 23 darab 5 méternél nagyobb törzskörméretű kocsányos tölgy van. Lehetnek még itt-ott rejtve maradt példányok. Ebben reménykedek.
A jelenlegi nagyok helyét feltüntetve egy Békés megye térképen, egyből feltűnik, hogy zömük a Körösök völgyében található, a megye északi részén. Egyetlen egy van délen, egy régi Maros meder, a Száraz-ér közelében. Ez a tompapusztai öreg. Szinte mindegyikük egykori keményfás ligeterdők emlékének őrzője. (A szabadkígyósi kastély öreg tölgyei a kivételek. Nem találni erdőt a helyükön a 18. században.) Különösen kiemelkedő Orosipuszta, Zsadánytól kissé délnyugatra, ahol négy nagy tölgy található. Ezen a helyen a 19. században az Orosi erdő volt, ami a Holt-Sebes-Körös árterén nőtt. A négy öreg egyértelműen keményfás ligeterdő emlékét őrzi.
Valószínűleg a legnevesebb ligeterdő jellegű állományunk Mályvád. Erdőtagjaiban három nagy öreg él. A Bányaréti őstölgyes hazánk 1000. védett területe. Kívánatos lenne a körbekerítése és a vad kívül tartása, mert itt semmi keresnivalója a mohó patásoknak. 
A szarvasi Anna-liget egy holtág ívében van, az itt álló három nagyobb tölgy szintén ligeterdő emlékőrének tekinthető. 
A bélmegyeri fás puszta sziki tölgyese ligeterdőből alakult át, és található benne egy haldokló öreg.
További nagy tölgyek vannak Vátyonpusztánál, az itteni erdő telepítés eredménye. Azonban a Holt-Korhány, egykori nagyobb vízfolyás elegendő vizet biztosíthatott ligeterdő számára. 
A gerlai kastélyparkban is állnak nagyobb tölgyek. A település környékén mindig voltak kisebb-nagyobb erdőfoltok. 
A békéscsabai liget tölgyeinek csak közvetve van köze a ligeterdőkhöz. Valószínűleg ültetettek, akár a gerlaiak. Bár a város közelében volt erdő a 18. században.  
Az öregek elhelyezkedését összevetve a folyószabályozás előtti állapottal, egyértelműen látszik, hogy a megye északi része mindig is alkalmas volt az intrazonális keményfás ligeterdő fenntartására. Ha sikerül megoldani időszakos elárasztásukat, visszaszorítani a vadállományt és az invazív növényeket, plusz telepítésekkel bővíteni területüket, akkor fennmaradhatnak legértékesebb kincseink. 

A csabai vár és mindenféle történelmi uszadék

A hatodik hét utolsó két napját kutatással töltöttem, próbáltam online elérhető adatok segítségével feltérképezni a lehető legtöbb keményfás ligeterdő helyét. Szívem csücske az erdő, az igazi erdő nálunk a keményfás ligeterdő és mint tudod, erdőben nagyon sok gomba él. Láttam már eddig is pár különlegességet picinyke erdőfoltjainkban, amik mind származék erdők. Az ember évezredek óta jelen van a megye területén, így az eredeti növénytakarót régen letermelték. Valószínűleg ezer éve megsemmisült a zonális erdőnk, a tatárjuharos lösztölgyes, aminek mementója a macskahere, és egyes állományok, amik fajkészletükben imitálják, de már közök sincs az eredeti ősi erdőhöz. Intrazonális (záró) növénytársulásunk, ami a folyók többlet vizeinek köszönheti életterét, a keményfás ligeterdő.

Sajnos a lecsapolás, folyószabályozás mellékhatásaként annyira kiszáradt a megye, szinte félsivatagos klíma alakult ki, hogy ligeterdőink hihetetlen mértékű veszteségeket szenvedtek el. Nincsenek természetes erdőink, és szerintem természetszerű sincs. Mind származék, átmeneti, kultúrerdő, vagy ültetvény. A fekete diósok ott a legzavaróbbak, ahol eredetileg keményfás ligeterdő nőtt. Ilyen területekre ültetvényt telepíteni szembemegy a hosszútávú érdekeinkkel. A legjobb örökség a gazdag természeti környezet, aminek legszebb megtestesítője a tölgy-kőris-szil ligeterdő. Oké, ez egy szép prózai óda volt a szívem csücske növénytársuláshoz, amiből lemérhető, hogy tényleg sok tanulmányt átnéztem. Miközben bőszen jegyzeteltem, egyre több egyéb adat is elém került. Előbb a megye történetéről olvastam, aztán a városéról is. Az erdők sorsát az előttem élt emberek alakították, hiszen életükhöz kellett a faanyag.

Ókori épített emlékeink közül a Nagy-tatársánc földvár igényelt sok-sok fát, de még többet kellett felhasználni a Csörsz-árok rendszerhez, ami egy gigantikus védmű. Ha már az ókori ember ennyire hatékonyan meg tudta változtatni a táj arculatát, akkor a modern ember mire lehet képes? De semmi közünk a klímaváltozáshoz... Pusztán azzal, hogy kiirtottuk az erdőket, szűk mederbe tereltük a folyókat, megváltoztattuk a helyi klímát! Az egykori mocsarak, erdők párát eresztettek a levegőbe, és mondhatni öntözték magukat. Most meg csak úgy tudjuk öntözni a nagyüzemi szántókat, ha visszaduzzasztjuk a Tiszát, és közvetve onnan veszünk vizet az öntözéshez. Figyeld meg, hogy nyáron, állóvizek a folyóink. Töredéke maradt meg az egykori gazdag vízi világnak. Megszűnt. A tájat az ember uralja és az általa kialakított mezőgazdasági nagyüzem, az úgynevezett kultúrtáj. 

Jó nagy kanyart tettem, és már türelmetlenül várhatod, hogy szót ejtsek a címben említett csabai várról. Biztosan hallottál a gyulai várról, ami híres téglavárunk, és talán legismertebb középkori emlékünk. Azonban Csabának is volt vára, ami teljesen logikus, hiszen Békés vármegye akkori ura, Ábránfy Péter hol máshol lakhatott volna? Sajnos nem maradt fenn semmiféle ábrázolása a várnak, így a fonyódiról tettem be rajzot. A balatoni erődítmény szintén vizes helyre épült, így nagyban hasonlíthatott a helyi építményre, amit szintén víz vett körül. Ez a védelmét szolgálta. Az ingoványon, vizes árkon átvergődni szinte lehetetlen volt. Ennek ellenére a gyulai várkapitány Mágocsy Gáspár csapatával 1556-ban megtámadta és földdel tette egyenlővé. Csellel jutottak a várba, kihívták tárgyalásra az akkori lakóját, Ábránfy Imrét, aki bedőlt a trükknek. Megölték, akárcsak a várőrséget. Ezzel nemcsak a vár semmisült meg, hanem egy leendő uradalom is, ami konkurense lett volna a gyulainak. (Akkoriban is csodálatos volt az együttműködési kedv a magyarok között.) 

Vasárnap a Google térképen mászkáltam, és egy kicsi részletét lementettem, amibe zölddel belerajzoltam a vár feltételezett helyét. A terület be van építve, így nehéz ásatásokat folytatni. Azonban a területről a különféle építkezések során kerültek elő leletek, de régészeti feltárása sosem történt meg. Ezt fogják pótolni a Munkácsy Mihály Múzeum régészei idén, hogy 2018-ra legyen valami konkrét leletanyag a várról. Jövőre lesz 300 éves Békéscsaba újratelepítése. Ez jelentős évforduló és részben érintett vagyok, mert egyik felmenői ágam biztosan felvidéki szlovák.  

Az utcanevek beszédesek, Kastély és Ábrahámffy=Ábránfy. A Kastély utca neve régebbi, már 19. századi térképeken is így szerepel. Azonban akkoriban az Ábrahámffy még Fövenyes utca volt. Akkor a mai Bethlen Gábor utcát Alsáncznak nevezték és vizes árka volt. A Kastély név konkrétan utal a várra, akárcsak a régi Alsáncz is. A Fövenyes a sáros-tocsogós terület emlékét őrzi.
Ha jól megfigyeled a mai modern térképet, láthatod, hogy a zöld háromszög bal oldalánál a valóságban egyenes vonal fut, ami az egykori ér csatornája. Ennyi vizes emlék maradt a jelenben, és persze a Fehér-Körös régi medréből kialakított Élővíz-csatorna, ami részben mesterséges, Veszelytől Sikkonyig terjedő szakaszt kemény munkával ásták ki 1777-ben. Elmerültem a történelembe és nagyon fura, bódító, pezsdítő érzés volt, ahogy körbevett az idő folyama. Úsztam az emlékek áradatában és tetszett a fürdőzés. Például a Kastély utcában lekapott régi lakóház, ami egy podsztyenás-ház, szintén történelmi emléknek tekinthető. A Kastély utca 8. szám alatt lévő házon emléktábla van, itt született Áchim L. András agrárpolitikus. Egyébként emellett a ház mellett megy el az egykori vizes ér csatornaként, amit talajszintről sehogy se tudtam észrevenni. Pedig mindkét irányból próbálkoztam, de nem igazán látható a sok kerítés miatt.

Végigmentem a Kastély utca felén, ahonnan az egykori Fő utcából érkeztem meg, ami most Corvin utca. Lefordultam balra az Ábrahámffyn, és lementem az Élővíz-csatorna partjára, aminek egyik oldalán a Felső-Körös sor, a másikon az Árpád sor van. Igyekeztem úgy fotózni a csatornát, hogy ne látszódjanak a házak. Persze így sem sikerült természetes hatást elérnem, hiszen szemközt a kocsányos tölgyek katonás sorban állnak. Átmentem hozzájuk is, hogy a másik partról szintén készítsek fotót. Sajnos mindegyik kocsányos tölgyön megfigyeltem kisebb-nagyobb károsodást. Pedig vízparton állnak, nem igazán szomjazhatnak, mégis rövidek a csúcságakon az új hajtások, sok a letört ág, az ágcsonkok régi helye nedvezik. Szenvednek. Nem éppen városba való fafaj a legszebb őshonos fánk. Helyben nem sok maradt belőle, a helyi erdők már képtelenek voltak elegendő fát szolgáltatni az őseinknek a 19. század idején. Ezért épült a csatorna, mert azon úsztatták le az Erdélyi-szigethegység rengetegeiből kitermelt fatörzseket.

A kép közepén lévő tölgy egyből felkeltette figyelmemet. Ugyan nem rekorder fa, attól messze van, de egész megjelenése tekintélyt parancsoló, nem király, de gróf. Örömmel lőttem róla fotót, amin részben sejthető az Árpád sor (balra) és a csatorna másik oldalán a Felső Körös sor is. Itt egy kicsit mászkáltam, próbáltam beleélni magamat a régmúltba, és elképzelni a 16. századi képét a városnak. Ehhez hívtam segítségül a csatornát mint mementóját a Fehér-Körösnek. A tölgyek szintén segítségemre voltak, hiszen mindig is szükségünk volt rájuk, fájukból építkeztünk. Ha jól tudom, tölgyek sokaságán áll az Evangélikus Nagytemplom, ami nélkülük elsüllyedt volna. A Nagytemplom hátsó kapujának küszöbe a város legmagasabb pontja, amit elért az 1888-as árvíz. Aztán majdnem száz évvel később a Kettős-Körös újra megmutatta, hogy mire képes áradáskor, amikor az 1980-as árvízkor áttörte gátját Hosszúfoknál. Engem lenyűgöznek a korabeli beszámolók, ahogy az ember minden erejét megfeszítve hadakozik a dolgát végző természettel, a folyóval, ami csak azt teszi, amit már évmilliók óta: szétáradna a tájon, elterítve éltető hordalékát, amiből a kiváló földjeink lettek. Az ember pedig életét, házát, jószágait védi a pusztító-éltető folyóval szemben. 

Az Élővíz-csatorna jóval békésebb vízfolyás, aminek mostanában nincs konkrét szerepe, hiszen más úton érkezik a fa. Ellenben rászolgál a nevére, valóban él, és ennek a városi horgászok örülnek. Jó időben mindig látni őket a partján. Akárcsak a városlakóvá lett tőkés récéket, amik inkább házi kacsák. Most télvíz idején nagy kárókatonák és szürke gémek is megjelentek rajta. Májusban nyílik a partján a sárga nőszirom. Ahol kevésbé háborgatott a vízfolyása ott rucaöröm tenyészik, ami védett vízi páfrányunk. Júniustól virágzik a virágkáka, ami rózsaszín virágaival egyik legszebb vízparti növényünk. A víz számos kétéltű otthona, nyáron látni lehet a városon belül is a lebegő kecskebékákat. Minden kétéltű faj védett hazánkban, ahogy a hüllők is. Például a mocsári teknős, amivel már a Lencsési lakótelepen is találkoztam. Tehát az Élővíz-csatorna valóban él, és egyre több faj menedéke. A csatornarendszer másik szakaszán védett halak élnek: szivárványos ökle, fenékjáró küllő és réti csík. Természetesen madarak is vannak, például jégmadár, amiből csak annyit látsz, hogy valami kicsi, ragyogó kék elsuhant a szemed előtt a víz felett. Ez a sok élőlény mind az egykori vízi világ leszármazottja, amik most az ember kéz által szűkösre szabott élőhelyeken éldegél. Valamikor a víz uralta tájat, most az ember. Azonban most az ember visszahúzódik a tájról, csökken a lakosság szám, aminek hatására visszatér(het) a természet. Újabb ciklus zajlik, aminek részei vagyunk.
Megérte elmerülnöm a múltban, és rácsodálkozni az idő folyamára, amiben egy kicsi uszadék vagyok. Lesz még folytatása a kalandozásnak a nagy folyón.

Írott-kőtől Szekszárdig öt nap alatt V.

Szeptember 28-tól október 2-ig tartó dél-nyugati kalandozásunk utolsó napja virradt ránk a tizedik hónap második napján. Az időjárás évszakot készült váltani, így kora reggel a napkorong helyett szállásunk ajtajából a vonuló felhőzetet láttuk meg. Sietnünk kellett, hogy folyton az eső előtt legyünk. Fél nyolckor elbúcsúztunk szállásadóinktól és belevágtunk az őrült tekergőzésbe a kéktúrán autóval. Hazafele tartottunk, három teljes napot töltöttünk az Őrségben, alapvetően pihenni mentünk, aztán szinte folyton hol itt hol ott voltunk. A hazaút sem sikerült túl pihentetőre. Elsőnek Zalalövőn álltunk meg, ahol a vasútállomáson pecsételtem. Tudom, hogy nem elegáns csalni, de a kéktúra az őrségi utazás bónusza volt, nem terveztem szakaszok bejárását, csak érinteni akartam, ott lenni rajta. Azért egy szakaszt bejártunk Atival, Szalafő-Kondorfa. Most időnk se volt a túrázásra.
Zalalövő után érintettük Zalaegerszeget, majd jött a következő zalai nagyváros, Nagykanizsa. Itt sem álltunk meg, száguldottunk tovább Kaposvárra, ami Somogy megyeszékhelye. 

Innen délre fordultunk, mert egy pecsételőpontot beírtam a tervbe: Simonfa. A Meteor kulcsosháznál viszont nem tudtam pecsételni, mert hiányzott a pecsét. Ki vihette el, és minek kellett neki? Lőttem egy képet az épületről. Közben az égen alaposan beelőzött minket a felhőzet. Sietnünk kellett. Ismét autóba pattantunk és visszatértünk a főútra, hogy elhagyva Somogyot, belépjünk Baranyába. A vasárnapi hazaútnak lehetett volna a neve, dél-nyugati megyeszékhelyeink, mert mindet érintettük, a szélükön áthaladtunk. Sőt Kaposváron egy rövid nassolás idejére meg is álltunk. Keseregtem magamban, hogy nincs több időnk (pénzünk) heteket barangolni dél-nyugaton. Vonz az a lankás-dombos, erdős táj. Azonban amennyi jutott belőle az is szép és jó volt. Mentünk tovább Pécsre. Sajnos a Misina tetőre nem jutott szűkös időnkből, pedig de jó lett volna ránézni Pécsre, ahol egy évig éltem, és akkor sosem mentem fel a toronyba. Egyszer jártam ott, 1992-ben a vándortábor nyitónapján. 

 Talán a tábor harmadik napján mentünk át Abaligetre, hogy megmártózzunk a tóban és bejárjuk a barlangot. A tó vize nagyon hideg volt, éppen csak térdig mentem bele, aztán jöttem is ki. A bátrabbak úsztak egyet. Majdnem negyedévszázaddal később kisebb időutazással ért fel ismét ugyanott lenni. Abaligeten két pecsétet találtam, mindkettővel nyomtam egyet a zsebnaptáramba. Ezzel letudtam egy újabb pecsételőhelyet. Egyetlen egy volt még a listámban, a túra keleti vége, Szekszárd, de előtte várt ránk két kitérő. Az egyiket szívesen kihagytam volna, hasonló okból mint a szombati emléktúrát. A másik helyre szívesen mentem, mert komolyan hittem, hogy a fás legelő megnyerheti az év fája versenyt. Kár, hogy egy idegenhonos platán nyert, aminek semmiféle természeti értéke nincs. Mennyivel szebb lett volna győztesnek a fás legelő! Akkor október elején még nem tudhattam a végeredményt, javában zajlott a szavazás.

 Baranya megyében autózva egy időre elbóbiskoltam, a monoton szürke ég, a motor hangja elálmosított. Azonban a Zengő közelében felébredtem és lőttem egy képet. A hegyre felmásztam 1992-ben. A lábánál, Pécsváradon ért véget a két hetes tábor, ott töltöttük az utolsó teljes napot. Most csak áthaladtunk a településen, mert egy régi kívánságomat akartam teljesíteni, meglátogatni Rockenbauer Pál nyughelyét. Amikor a 2014-es őrségi út után mondtam Atinak, hogy legközelebb elmegyünk Zengővárkonyba is, nem gondolta volna, hogy tényleg ráveszem a nagy kitérőre. 2016 október másodikán a fa útjelző táblákat követve, megtaláltuk a vörösmárvány tömböt a sorsára hagyott gesztenyésben. A felverődött szeder, az elszáradt fák a szürke éggel társulva lehangolt minket. Egyáltalán nem olyan volt a hely, ahogyan 1990 előtt kinézett. 

A sír mellé leraktuk a napokkal korábban az Írott-kőn felvett kődarabokat. Aztán a szemerkélő esőben elszaladtunk gesztenyét gyűjteni. Olyan nincs, hogy itt ne szedjünk fel egy szemet se! A sírtól messzebb, egy fiatal fa töménytelen gesztenyéjéből kapkodtunk fel egy-két kilónyit. Szőnyegszerűen borította a fa alját a sok szúrós kupacsba zárt, érett termés. Sajnálkoztam, hogy itt a front felhőzete felettünk és az idő is mardossa sarkunkat, nem maradhatunk telepakolni a szatyrunkat. Hát, akkor irány az autó. Ati előrement, én még maradtam egy percet a sírnál. A tisztelet és köszönet egy perce. Csak utána sétáltam vissza a kocsihoz és szálltam be. Megnéztem az útitervet, pontosítottam a GPS-ben a fás legelő koordinátáit és nekivágtunk az újabb szakasznak. Az útvonal alapján előbb Szekszárd jött, Tolna megyeszékhelye, és a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli kéktúra keleti végpontja. 

Itt is a vasútállomáson találtunk rá a pecsétre. Ati lőtt rólam egy képet, amint mosolyogva beütöm a zárópecsétet. Ezután kimentünk az épület elé, és megláttam a villanyoszlopon az Alföldi Kéktúra tábláját. Innen indul vagy ide érkezik meg, aki belekezd. Nekem itthon megvan mindhárom sorozat és sokszor megnézem a kedvenc részeimet. Persze néha egyben "ledarálom" valamelyiket. Visszaadja a régi osztálykirándulások hangulatát, amikor általános iskolásként járhattam az ország több pontján. Jó emlékek. A sorozat mellett van egy jó kéktúra blog, aminek beszámolóit gyakran elolvasom. Szerkesztője már bejárta a kék kört, háromszor az első szakaszt, kétszer a másodikat és egyszer a harmadikat. Szenvedélyes kéktúrázó. Bennem nincs meg ez a szintű elszántság. Ismerem a határaimat, és egy 20 kilométeres nehezebb szakasz vége felé már rettenetesen nyűgös lennék, és olyankor se a fennköltség, se az öröm, se az elégedettség nem jellemző rám. Ami szenvedéssel járna együtt, nem mókás számomra. Pont ennyi és így elég volt a kéktúrából*. Nosztalgia faktor maximumon pörgött. Atival pacsiztunk, hogy megcsináltuk, teljesítettük a dilis tervet és jártunk az Írott-kőn, Szekszárdon és közben itt is ott is. Ideje volt hazatérni, de előbb még meg akartam nézni a fás legelőt. Szinte hihetetlen volt, hogy még maradt időnk Bogyiszlóra is.

 Elérve a települést, Ati kissé kétségbe esett, hogy tudom-e merre megyünk. Megnyugtattam, a Duna felé kell menni és ott lesz valahol a legelő. Képeket néztem róla, fel fogom ismerni. Ati beletörődött a bizonytalanságba és mentünk a Dunának. Aztán hirtelen felkiáltottam: ott van! Balra volt egy földút, rákanyarodtunk és megálltunk. Jobb felé egyből egy tájékoztató tábla várt minket, ami a legelőt mutatja be. Ekkora már elkerülhetetlenül rajtunk volt az esőfelhőzet és pár perc fotózás után esni kezdett. Elégedetten ültem vissza az autóba. Most már tényleg hazamehettünk. Minden megvolt. A hazaút további része eseménytelenül telt. Ati pontosan és gondosan vezetett. Én az út nagyobbik részét átaludtam. Este tíz felé érkeztünk meg békéscsabai otthonunkhoz. A cuccokat szétdobáltuk a szobákban, majd átöltözés után döltünk le. Kifáradtunk. Ilyen az aktív pihenés. Teljesen kikapcsol. 

*Ez így nem teljesen igaz. Érdekel a kéktúra, de sem fizikailag, sem anyagilag nem állok túl jól. Persze lehet nagyon praktikusan csinálni; bőven találni jó tanácsokat, javaslatokat, tippeket. Azonban most biztosan nem kezdem el. Terveim alapján 50 éves korom után, amikorra sikerül valamennyire összekapnom magamat, akkor egyben kiveszek egy év szabadságot és bejárom a kék kört, a magyar zarándokutat. Jelenleg egyetlen egy része érhető el könnyedén számomra, az Alföldi Kéktúra Békés megyére eső útvonala. Ez sem kevés, cirka 240 kilométer. Kezdetnek tökéletes volna. Majd meglátom, hogyan alakulnak erre az évre vonatkozó terveim, sikerül túranapokat találnom, felszerelést vennem, társakkal egyeztetni stb.