Írott-kőtől Szekszárdig öt nap alatt III.

2016. szeptember 30-án reggel hétkor keltem, mert a lelkiismeret nem hagyott aludni. Oké, hogy két nappal korábban felgyalogoltunk az Írott-kőre, de ez csak egy résztáv volt, nem Velemtől sétáltunk fel, hanem a Hörmann forrás parkolójától. Itt volt az idő, hogy Atival közösen teljesítsünk egy szakaszt. Logikus lett volna, ha a Szalafő-Őriszentpéter távot teljesítsük, ha már egyszer folyton az Őrségi tájakat idéztem Atinak, de inkább a Szalafő-Kondorfát választottuk, mert oda-vissza kellett mennünk. Az autót Szalafő határában hagytuk egy szántó szélén és innen indultunk el Kondorfa felé. Az ösvény sokáig a szántó melletti földúton vezetett minket. A kék jelek sűrűn követték egymást, nem hagytak bizonytalanságban minket, hogy merre is kéne menni. Sokszor megálltam, hogy fotózzak, ilyenkor Ati vagy várt rám vagy továbbment, én meg loholtam utána. Nagyon szép, párás, gyorsan melegedő időben haladtunk az elegyes erdő mellett, aminek a széléről lőttem egy képet. Reggel még kicsit fáztam, összébb húztam magamon a felsőmet, de séta közben kimelegedtem, és meg is feledkeztem a hűvösről.

 Csodálatos volt az erdő szélén haladni. Atinak mutogattam a fákat: kocsányos és kocsánytalan tölgy, csertölgy, erdeifenyő, gyertyán, bükk, rezgőnyár, és egy-egy lucfenyőt és nyírfát is észrevettünk. Ennyi fa, ami társul a gombával; egy tökéletes gombászterep csalogatott minket, de hiába mentünk be a fák közé, a két hónapos szárazság után üres volt. Csalódottan jöttünk ki és követtük tovább a kék jelzést. Gombászásra nem, de túrázásra nagyon is kedvezőnek bizonyult a késő nyári időjárás. A földúton szinte csak mi voltunk, egyszer ment el mellettünk két dolgos ember egy traktorral. Vadászokat sem láttunk a leseken. A nyugalmunkat semmi sem zavarta meg, édes kettesben fedezhettük fel a rövid kéktúra szakaszt. A jelzések két kilométer után egy keskenyebb földútra vezettek minket, és így az erdőben haladtunk tovább. Aztán jött egy jobb kanyar, és oldalra nézve megláttam a Napot átsütni a fák között.

Ez a kép lett az egyik kedvencem 2016 anyagából. Talán a legjobb az összes közül, mert visszaadja az ünnepélyesség érzését, ami egész út során bennem volt. Bizony, ünnep volt a kéktúrán járni, és nagy öröm hetedjére az Őrségben lenni. Számomra a természetjárás a legjobb időtöltés, amikor részem lehet a valódi életben, és nem kell megfelelnem torz társadalmi viselkedésmintáknak és betonon, utcaköveken járnom, természetellenes megnyilvánulásokra kényszerítve testemet. Az erdőben, a tájban, a nyílt ég alatt önmagam lehetek. Öröm a létezés. Azon a nyarat idéző őszi napon Atival fáradhatatlanul és kíváncsian mentünk előre, és minden porcikánk ujjongott. Bármeddig is éljünk, a gyermeki öröm a legjobb búfelejtő. Egyetlen apró kellemetlenség bökött orrba minket, a Lugos-patak medrében csak bűzös iszap volt, így inkább nem mentünk a közelébe.
A sűrűbb gyertyános-tölgyes már jobban megfogta a nedvességet, így itt már láttunk egy-egy gombát.

Ez egy kis csengettyűgomba volt, ami a mohás-nedves famaradványon nőtt. A gomba tenyészteste a fában rejtőzködik. A gombából szinte mindig csak a termőtesteit láthatjuk, az élőlény nem mutatkozik meg.Találtunk még pár retekszagú kígyógombát, nemezestinórut, egy kicsike nagy őzlábgombát, kék fadarabot és büdös bőrkorallgombát, aminek erős, rothadt káposztaszaga az útitársunk lett. Erre már a lucfenyő ültetvényben leltünk rá, ami a kedvenc élőhelye.
A lucültetvényt elérve kellemetlen meglepetés ért minket, egy sávban kivágták a fákat, így számos kék jelzés eltűnt, a földön heverő kéregdarabokon leltünk rájuk. A közelben dolgozott egy gép, működésének hangjai ótörténeti állatra emlékeztetett minket. Ugyan még nem láttuk, de tudtok, hogy egy hatékony favágó eszköz van odaát, a fák végzete, egy szörnyű gép. 

Kiérve a megbontott részről megpillantottuk a gépet, aminek vezetője rutinosan kapta tövön a lucfenyőket, vágta ki, majd gallyazta le azokat. Láttam már erről a gépről videót és most megfigyelhettem munka közben. Egyetlen ember egyetlen jól megépített géppel elképesztő hatékonysággal termelte ki az ültetvényt. Amikor látom a gépesítés eredményét, mindig eszembe jut, hogy új kihívás előtt áll az emberiség, mert egyedszámunk szinte csúcson van, de a hagyományos munkahelyek megszűnőben vannak. A 19. században kidolgozott ipari termelés totálisan idejétmúlt és környezetromboló, vagyis a munkahelyek száma zuhanni fog. Az embereknek új életpályákat kell felfedezniük, mert már nem fog működni, hogy bemegyek a gyárba (irodába) 20 évesen és kijövök 60 évesen nyugdíjjal a számlámon. Ennek a világnak vége van. Ideje újat alkotni. A jelenben a jövőn töprengve gyorsan átvágtunk az irtáson és beléptünk a másik felébe a lucosnak. Egy azonnal feltűnt, hogy a természetes lucosok vastag moha szőnyegével szemben itt csak kb. 5 centi vastag és átüt alóla a kemény talaj.

Hamarosan kiértünk az erdőből, aminek fele lucfenyő ültetvény volt, és napfényes földúton elértük Kondorfa határát. Aszfalton mentünk tovább. Atiról lőttem egy képet a pecsételőhelyet hirdető táblával. Egészen más volt az előző nap autós pecsételéséhez képest gyalog megközelíteni a helyet. Izzadtan, porosan rogytunk le az italmérésben a pecsételődoboz mellé egy-egy székre. Ittunk, kicsit szusszantunk. Újabb pecsétet ütöttem a kis naptáramba szeptember 30-hoz. Tejbe tök mosollyal nyugtáztam, hogy csak azért is jártunk a két lábunkon a kéken, senki se mondhatja ezek után, hogy nem. 
A visszaút sokkal gyorsabb volt, fél egyre már az autónál voltunk. A fél nap eltelt, zsongott a fejünk a melegtől és a jó levegőtől. Ideje volt felfrissíteni magunkat. Mielőtt visszatértünk volna a szállásunkra, beugrottunk a netgombászokhoz, és kipakoltuk a pár gombát, amit találtunk. A szálláson rendbe tettük magunkat, és egy gyors ebéd után a délutáni tervet vettem elő. Irány Dobronak!
Sajnos az orchidea kertészetről nem tudtam képeket lőni, mert nem csoporttal érkeztünk, így nem vezettek körbe minket. Csak a trópusi melegházat járhattuk körbe és az előtérben kiállított (megvásárolható) lepkeorchideákban gyönyörködhettünk. Fél óra után telítődtünk az elérhető élményekkel, és megvéve két növényt visszaindultunk az Őrségbe.
Ez egy jó túracélpont, de javasolt előre bejelentkezni és csoporttal menni, hogy az ember láthassa, bejárhassa az egész komplexumot. Tényleg nagy és nagyon hatékony kertészet. Nem véletlenül van a határmentén számos ablakban lepkeorchidea. Olcsó tömegtermék lett a valamikori drága csodából. 
Dobronak és Őriszentpéter között megálltunk Magyarszombatfánál, mert itt is van pecsételőhely. A szokásos Ati fotóz, én pecsételek után már robogtunk is tovább. Még a Kosbor panzióba sem néztünk be, holott ott gombásztársak szálltak meg. Siettünk Őriszentpéterre, mert ott is pecsételni akartunk. Csak ezután tértünk vissza a szállásunkra, hogy késői ebédünket elfogyasszuk. 

A napból már csak egy (fontos) esemény volt hátra. A netgombász találkozó szeptember 30-tól október 2-ig tartott, így egyre nagyobb számban érkeztek meg a gombásztársak. Péntek estére zömmel mindenki megjött, és hosszú évek szokása szerint asztalra kerültek a különféle kóstolók. Ez már a hetedik találkozóm volt, így zömmel jó ismerősként köszönthettem a többieket. Az egész napi jövés-menéstől fáradtan, csendes elégedettséggel figyeltem a nagy sürgés-forgást. A baráti köszöntések és némi finomság elfogyasztása után jó éjt kívántunk barátainknak és pihenni tértünk.
A sötétben Őriszentpéter felé autózva sokadszorra mondtam: Szalafő felől értük el az Őrség fővárosát, Őriszentpétert.

Négy védett gomba egy erdőben

2016 egyik legjobb gombatúrája az október tizenötödikei volt, amikor a Béli-hegység szélén gombásztunk egy melegkedvelő tölgyesben. Ennek a tölgyesnek a hegy (domb) több szintjén eltérő változatai vannak, így kissé mindenhol más a gombakínálat is. Ahol a vékony talajon, szinte a sziklán, a tölgy csenevész egyedei kínlódnak, ott az erdeifenyő zöldell. Viszont feljebb, ahol jó a talaj, több a víz, ott szép kocsánytalan, csertölgyek nőnek, és az összefolyásoknál lentebb még egy-egy bükk is megél. Aztán fent, egészen a gerincen, ahol már csak lefelé tudnánk menni, ott ritkás a tölgyes, kicsik a fák, és korhadó fákon és a talajon korhadékbontók tenyésznek. Azonban mindegyik növénytársulás egyetlen rengeteg többféle alakja.
A Béli-hegység erdőtakarója lenyűgöző méretű, azonban egyre terjednek benne az irtások, még a hegység belsejében is dolgoznak a favágók. Pedig a klímaváltozás érinti az Erdélyi-szigethegységet is, a folyók vízszintjén látható, hogy sokkal kevesebb csapadékot kap. Évek óta nem volt árvíz sem, és ennek negatív hatásai vannak az alföldi részekre is. A kevesebb eső hatására meg fog változni az erdők szerkezete, és erre ésszerű erdőgazdálkodással kéne felkészülni. Sajnos a gombavilág is változni fog, holott még fantasztikus fajok élnek azokban az igazi erdőkben. Páratlan kincsek, érdemesek a figyelmedre. A mostani cikkben négyet mutatok be, amikkel egyetlen túrán találkoztunk, más-más társulásban, de ugyanabban a rengetegben! Sorrendben haladok a gombákkal, lentről fel, ahogy felsoroltam az élőhelyeket.
Romániában nincs még gombavédelmi törvény. Nincsenek védett gombák. A hazai lista alapján figyelem odaát a ritka, kímélendő fajokat. Valami törvénytervezet van, amint több információm lesz róla, kiegészítem a cikket.

 A rózsaszínű nyálkásgomba Gomphidius roseus az egyik kedvencem. Unokatestvérével, a tehéntinóruval Suillus bovinus osztozik egy élőhelyen és társulnak ugyanazzal a fával. Mindketten az erdeifenyő partnerei, így velük a fáik alatt találkozunk ősszel. Európában nem ritka, de hazánkban nincs túl sok élőhelye. Ezért védett. Romániában jól érzi magát. Tehéntinóru közelében mindig előkerül.

 A császárgalóca Amanita caesarea a védelmi indoklásával ellentétben, hogy egyre ritkább hazánkban, tömeges megjelenésű esős nyarakon kedvenc élőhelyein. Románia szubmediterrán erdőrészeiben szintén remekül megvan, és mint látható, még október derekán is növeszti termőtesteit, amik gyönyörűek. Minden más galócától megkülönbözteti sárga tönkje, gallérja, lemezei. Csemegegomba.

 Az ágas tapló Grifola frondosa az előző kettővel és a tehéntinóruval ellentétben már korhadékbontó, tölgyek, szelídgesztenyék tövén jelennek meg jellegzetes termőtestei. Értékét a gyógyhatása adja. Azonban inkább termesztett ágas taplót használj önmagad gyógyítására! Az erdőben nőtt példányait hagyd a fa tövén! Bár jóval gyakoribb lehet odaát, de ez volt az első 3 év alatt, amit találtam.

 A süngomba Hericium erinaceus fehér pomponra hasonlít, nagyon jellegzetes a termőteste. A háborítatlan tölgyesek, bükkösök a kedvenc élőhelyei. A faanyag korhadékbontója. A Hericium fajok jelenléte mindig örvendetes, mert az erdő természetességére utalnak. Gyógyhatású, így termesztik. Tehát be lehet szerezni a termesztett süngombát, a vadon nőtt termőtestek a helyükön hagyhatók.

Írott-kőtől Szekszárdig öt nap alatt II.

2016. szeptember 29-én délelőtt tizenegykor keltem fel a Nika vendégházban. Ati korábban ébredt, és szinte útra készen várta, hogy megosszam vele az első napra vonatkozó terveimet. Nem siettem el, komótosan emberi alakot öltöttem, majd közöltem óhajomat, ennék. Régóta tudtuk, hogy az Őrség egyik népi étele a dödölle. Közösen negyedjére jártunk a szívem csücske tájegységben, de csak most jutott eszünkbe megkóstolni a dödöllét. Kaptunk tippet a szállásadóinktól és ebédelni a Bognár étterembe mentünk. Természetesen mindketten a népi ételt kértük, ami inkább köret, de önmagában is bőven laktató volt. Egy ültömben meg sem bírtam enni. Ami maradt, annak dobozt kértünk és elvittük magunkkal. Ebéd után gyorsan beugrottunk a boltba, venni pár apróságot, majd egy percre a szállásunkra is, a dödöllét a késő nyári melegben nem akartuk az autóban zötyögtetni, hütőbe raktuk.

A délutáni tervem egy kis kocsikázás volt a környéken, felkeresése két pecsételőhelynek. Oké, tudtam, hogy nem túl elegáns csalni és autóval felkeresni a kéktúra pecsétjeit, de az öt nap így is olyan sűrű lett (több bejegyzésre elég anyag gyűlt össze), hogy nem maradt időnk, erőnk a tényleges túrázásra. Azért egy kicsi szakaszt gyalog jártunk be, de erről majd a következő cikkben olvashatsz. Tehát ebéd után Őriszentpéterről átmentünk Iváncra. A Természetjáró honlapjáról letöltöttem a pecsételőhelyek listáját, így pontos címre mentünk. A presszó elől lőttem egy képet a Kossuth Lajos utcáról. Gyönyörű, meleg, a dátumra rácáfoló, nyári nap volt. Megállapítottuk, hogy ebben a melegben nem lett volna kellemes gyalogolni, de majd másnap, korábban ébredünk és délelőtt túrázunk. Éreztük, hogy csalfaság autóval kék túrázni. Dobtam a kétségeket, annak örültem, amire lehetőségünk van, és nem panaszkodtam a fonák helyzet miatt. Gyorsan átmentünk még Kondorfára is, és az italboltban újabb pecsétet gyűjtöttem be. Ezzel együtt már négy megvolt: Írott-kő, Ják, Ivánc, Kondorfa. Bármennyire stupid volt a helyzet, mégis csak a kéktúrán voltam, és boldogságot éreztem.
A pecsételést túl gyorsan megcsináltuk, bőven maradt időnk naplementéig. Elővettem a tervet és ráböktem egy régi adósságunkra, Szalafőn a pityerszeri skanzen. Valahogy az évek alatt mindig elkerültük, holott első alkalommal egy hétig voltunk az Őrségben, bőven lett volna időnk felkeresni, de akkor 2012-ben teljesen elvakított minket a vargányaláz, és csak a gomba után futottunk. 2016-ban viszont a nagy szárazság lehetetlenné tette a gombászatot, így előtérbe került a kéktúra és a tájegységi értékek felkeresése. Ez jó ötletnek bizonyult. Minden tetszik, ami Őrség, így remekül éreztem magamat a skanzenben és körbefotóztam. Ati sztoikusan követett, néha leült egy padra, és megállapította, ha skanzen élményre vágyom, lepakolja nekem otthon a padlást, mert odafent pont ilyen eszközök vannak, amiket a dédszülőktől örökölt. Ezen kuncogtam, mert részben igaza volt. Pattogtam tovább, újabb fotókat lőni.

Természetesen kihagyhatatlan fotótémát kínált a kerített ház, ami a skanzen egyik legfontosabb épülete.
"A 19. század elején épült keresztvéges boronafalakkal, ollólábas, szelemenes tetőszerkezettel, zsúpfedéssel. A szoba és az istállói homlokzaton csonkakontyos, nyitott oromzattal. A padlástérben a nyitott oromzatnál fonott méhkas, a szelemenre akasztott deszkából összeszegezett 2 db fütölt-hústartó (a húsaggatu). Az udvar egyik oldalán szoba, konyha, kamra és pajta, a hátulsó részen két ól és egy istálló található. Az istálló mellett favágószín található. Az épület U alakban egy belső udvart zár körül, amely egykor trágyadomb volt. Régebben a negyedik oldal is zárt volt és itt egy zsúpfedeles nagy kapu volt." forrás 

A ház oldalsó ablakában külön megörökítettem a muskátlikat, és a paraszti porták elmaradhatatlan madarát, a házi rozsdafarkút. Jó tudni, hogy a kedvelt szobai muskátli nem túl régi kerti dísz hazánkban, csupán a 19. század közepén indult hódító útjára. Azóta elképzelhetetlen nélküle az életünk. Még nekem is van egy évek óta gondozott példányom. Évelő, de fagyérzékeny, Dél-Afrikából származó gólyaorrféle. A rozsdafarkú gyakori, sokszor látható városainkban is. Nem tart az embertől, szívesen fészkel a közelünkben. Az idilli pillanat lekapása után még egy órát sétáltam a skanzen területén, végigmentem az Élet a kaszáló gyümölcsösben tanösvényen. Érdemes alaposan bejárni, és megnézni a látnivalóit. Különösen akkor, ha kéktúra rajongó vagy, mert a skanzen szerepel az És még egy millió lépés harmadik részében a 32-36 percek között. Akár külön bejegyzést is megérdemelne a bemutatása, mert tartalmas, jó élmény. Az ajándéktárgy boltban vettünk két apróságot, egy mini köcsögöt nyakba és egy fából faragott, gomba alakú diótörőt. Megérdeklődtük, hogy merre vannak a vadlovak, mert rájuk is kíváncsiak voltunk.

Szalafő-Pityerszer határában megtaláltuk a körbekerített legelőjüket. Sajnos a másik oldalán voltak, a kompakt legnagyobb optikai zoomjától ennyi tellett. Az eurázsiai vadlovak társaságában legelészett egy fiatal európai bölény. Ebből a majdnem kihalt fajból egy egész csorda látható Nagyszalonta közelében, a bölény fajmentő központnál. Igaz rájuk, hogy idősebb korukra mogorva lények lesznek, mert egyszer szerettünk volna róluk közelebbi fotót és egyből a bika nekiment fejjel a karám erős vasrúdjának. Nagyot döndült a kemény feje és mi egyből megértettük, hogy nem kívánatos a társaságunk. Tehát a bölény csak kicsiként cuki, kifejlődve barátságtalan és veszélyes. Ne akarj haverkodni velük! A távolság miatt rövid ideig gyönyörködtünk az állatokban, és elindultunk vissza Szalafőre.

A Gatter fogadóban a péntektől vasárnapig tartó netgombász találkozóra már gyülekezni kezdett a csapat, így sok ismerőssel találkoztunk csütörtök késő délután. 2014-ben volt először a központja a találkozónak a fogadó, és annyira bevált, hogy 2015-ben és 2016-ban is itt került megrendezésre. Többen itt szálltak meg. Mi inkább külön voltunk a kötetlenebb mozgás és a nagyobb tér miatt.
A délutáni fényben lekaptam a vacsorázó gombásztársakat, majd Atival elköszöntünk és elindultunk Őriszentpéterre. A három napos őrségi tartózkodás során először hangzott el: "Szalafő felől érkezünk meg Őriszentpéterre, az Őrség fővárosába". Ezen minden alkalommal jót derültünk. A kéktúra hangulat a sok autózás ellenére megvolt. 

Mielőtt visszatértünk volna a vendégházba, megálltunk a város határában, az Árpád kori templomnál. Ezt is megnéztük, de ennél már többször jártunk, így kevesebb figyelmet kapott, mert jobban érdekelt a közelében lévő Csörgőalma gyümölcsöskert. Amikor 2009-ben még az Őrségi Nemzeti Park központjában tartottuk meg a gombásztalálkozót, akkoriban egy mini kiállítás volt a látogató részén régi almafajták gyümölcseiből. Ott találkoztam először a Csörgőalma névvel. Most évekkel később örömmel láttam, hogy megvan a kert és növekednek a tájfajták fiatal fái. A naplemente fényében lőttem egy-két képet a kertről, és végigfotóztam a tájékoztató táblákat, amik a fajtákat mutatják be. Ezzel ért véget az első nap. Az erdők felől hűvösebb levegő szállt felénk, ami tudatta velünk, hogy ideje mennünk. A szállásunkon megvacsoráztunk, mosakodtunk, majd Ati tévézett, én pedig feltöltöttem a memóriakártyáról a gépre a napi fotókat. Korábban bújtunk ágyba, mert másnap újabb élmények vártak ránk.

A természet, akár az egészségünk, ha nincs, nagy a baj

Elég csak elkapni az influenzát télen, és az ember egyből értékelni kezdi a teste normális működését, amikor nem gyötri magas láz, nem fájnak az ízületei, ruganyosan ki tud lépni az ágyból és nincs rajta a betegségekre jellemző gyengeség, aminél frusztrálóbb kevés dolog van. Az egészség, a test épségének fontossága egy törésnél is megmutatkozik, amikor heteken át kell kímélni a sérült végtagot, hogy meg tudjon gyógyulni. Minden más, másként kell mozogni, és megszokott tevékenységek válnak meglepően nehézzé. Vagy ott van az egyik legnagyobb rettenet, egy későn felfedezett rákos megbetegedés, amikor az első komolyabb sokk után fűhöz-fához rohan az ember és végül alulmarad a betegséggel szemben, de addig megtapasztalja a betegség minden nyomorúságát és kínját. Az egészség fontos. Kár, hogy legtöbbször betegség kell a kijózanodáshoz, és az egészségtudatosabb életmódra átálláshoz. Természetesnek vesszük a szervezetünk hibátlan működését, akár a levegőt, ami nem létezhetne autotróf élőlények oxigéntermelő élettevékenysége nélkül. Ha ezek nem lettek volna, ma mi sem léteznénk.

Egyértelműnek tekintjük, hogy az emberi faj a világ ura és joga van teljesen, kénye-kedve szerint átalakítani a tájat, amiben számos más élőlény él, vagy élt, míg ki nem halt a drasztikus változtatások miatt. Nem vesszük észre a természet fontosságát, de egy nap felriadunk, hogy valami végzetesen más lett. Ez olyan lesz mint meghallani a szörnyű diagnózist. És akkor majd rohangálhatunk fűhöz-fához, csak éppen már egyet sem találunk, túl a 24. órán. Sajnos, nem vagyunk elég okosak a felismeréshez, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, és fékezhetetlen önzésünkkel a fajunk sírját ássuk, miközben sírba lökünk más élőlényeket is. Sajnálatos, hogy képtelenek vagyunk túllépni önmagunkon és megváltoztatni hozzáállásunkat az élethez, a természethez. Három érdek csap össze: az egyéné, a közösségé, és a természeté. Sehogy se tudjuk egyensúlyba hozni, összeegyeztetni mindhárom érdekét. Lásd székelyföldi erdők kiárusítását egy osztrák vállalatnak. Ebben az akcióban sérül a közösség és a természet érdeke, és csak egyének járnak jól. Azonban mindig bekövetkezik a töréspont, ami után senkinek sem jó, és mindenki sír, a másikra mutogat. 

A 24. óra vége felé járunk. Sokkal nagyobb sebeket ejtettünk a természeten mintsem felfogni tudná egy átlagember. Mindenki csak kapar, eszik és szaporodik, akár a cuki lemmingek, és nem veszik észre, hogy lemming módra is fognak elpusztulni. Akkor riadnak fel, amikor meghallják a végzetes diagnózist. És túl késő. Igaz, akkora az egyedszámunk, hogy pár évezreden belül nem várható a fajunk kihalása, azonban nem fogunk évmilliókig létezni. Evolúciós zsákutca az "értelmes" ember. Nem tudunk nemet mondani természetes késztetéseinknek, enni-szaporodni, egyéni érdekeinkért harcolni és átlépni közösségen, természeten. Ha legyőznénk állati oldalunkat, az a lény már nem a mai ember lenne, hanem egy új faj, ami 100% bizonyossággal kiirtaná az ősét. Minden gondolatom végén, így is úgy is bukni fogunk. Egyetlen egy dolgot tehetek, hogy szólok a természet védelmében, megmutatom csodáit, és várom az elkerülhetetlent.