A csiperkék nemzetségében akad egypár bosszantó hasonmáspár. Az egyik a témája a bejegyzésemnek. Kattints a képre, hogy eredeti méretben lássad az említett tulajdonságok jobb megtekintése érdekében. A bal oldalt az ehető és árusítható ízletes van, a jobb oldalt a karbolszagúhoz hasonlatosan mérgező fenolszagú. Az előző bejegyzésben említett csiperke talán nem is karbolszagú volt, hanem fenolszagú. Pech, hogy ugyanolyan tömzsi és húsos mint az ehető hasonmása, az ízletes! És még nagyobb pech, hogy ázottan tönk nélkül még jobban utánozza ehető rokonát. Az ízletes egyik legjobb határozóbélyege a kettős gallérja. A fenolszagúnak vastag, gyűrűszerű a gallérja és friss állapotában már érintésre feltűnően sárgul. Frissen erőteljesen érezhető szokatlan, magyar nevében említett "vegyszeres" szaga. Az ízletesnek klasszikus csiperke illata van és nem színeződik a húsa. Most bőven hoznak ízletes csiperkét, és még inkább figyelnem kell, hogy ne csaphasson be a fenolszagú.
A karbolszagú csiperke Agaricus xanthodermus a legfontosabb gyomorrontást okozó a nemzetségéből, mert rendkívül gyakori és igen nagy tömegben képes teremni. Szerencse, hogy tipikus formájában, amikor füstszürke a közepe, erőteljesen sárgul mint a képen látható, könnyű meghatározni, de ennél jelentősen trükkösebb tud lenni. Ma ismét sikerült meglepnie, holott úgy hittem, hogy már mindent láttam tőle, de nem. A mondásom igaz, a gombák mindig készek meglepni minket. A karbolszagú csiperke alapvetően vékony kalaphúsú, de ma olyan példányok is jöttek, amik vastag kalaphúsúak voltak. Lásd a fotómon. Mivel a tönkjük nem volt meg, ránézésre ázottabb ízletesnek is simán elmentek, de kettévágva felerősödött a szaga és ekkor megvakarva a húsát be is sárgult. Sajnos az ázott és hideg karbolszagú sokszor se sárgulni, se szaglani nem szokott kívülről. Most aztán még inkább felerősödött a csiperke-paranoiám. Minden nem tipikus termőtestet dobok a kukába.
Az erdei csiperke (jobb oldalt) a mai bejegyzés főszereplője, mert ritkán kerül a szemem elé a vizsgálóban. Pedig biztosan nagyobb mennyiségben él és terem Kétkörösközben, akárcsak a többi rokona. Bár tekintve a füves és fás élőhelyek arányát, hogy az előbbi kiterjedése jelentősen nagyobb, az élőhelyekben nem válogatós karbolszagú csiperkéből nagyon sok van. Kár, hogy ehetetlen és ha mégis legyűrtük, akkor rondán elcsapja a hasunkat. (Most tekintsünk el a ritka kivételektől, akik képesek megenni.) Az erdei csiperke rajta van az árusítható gombák listáján öt rokonával: mezei, ízletes, ligeti, erdőszéli és nagyspórás. A hat árusítható csiperke közül az erdeinek és ligetinek közös tulajdonsága, hogy húsuk vörösödik, ahogy azt az erdei metszetén láthatod. Bár egy kis vakargatással rá kellett erősítenem, hogy jól láthatóan vörösödjön a tegnapi szedésű termőtest. Hasonmásai, a büdös és barnapikkelyű csiperkék NEM vörösödnek! A karbolszagút a tönk bázisában vakargattam meg, hogy a krómsárga szín erősebben megjelenjen.
Az Agaricus biberi nincs benne a szakellenőri tananyagban, ahogy több más csiperke sem, holott Békés megye igencsak jól áll ezen kedvelt gombák tekintetében, amiket nemzetség szintjén a termesztett kétspórás csiperkének köszönhetően a legtöbben már kezdő gombászként is könnyedén azonosítanak, de hogy melyik faj került konkrétan a kosárba, az már nem annyira egyszerű. Legalább harminc csiperkénk van, amiből én húszat ismerek, és ezek fajleírásai pörögnek az elmémben, amikor csiperkékkel teli kosarat, ládát tesznek elém. Tényleg nagyon népszerűek, és legelőn, alacsony fű közül már messziről virítanak a fehér termőtestekkel teli csiperke körök, amik felé boldogan indul el a gombász. Ez nem is csoda, hiszen a csiperkék között akadnak kimondottan kiadósak, jó ízűek, amiket élmény gyűjteni és ételnek elkészíteni, aztán beflamózni. Csak éppen ott vannak a ritkább fajok és a gyomorrontást okozók is, amik közül a karbolszagú "ipari mennyiségben" képes teremni. Ebből aztán száz kilónyi is összegyűlhet egy délelőtt alatt a termőhulláma csúcsán.
Négy faj termőtesteiből raktam össze válogatást a munka végén a pultomon, balról jobbra: szekszárdi, A. biberi, felül egy darab kicsike erdőszéli, és jobb oldalt hat darab karbolszagú, ami a négy közül a mérgező, kerülendő. Szerencsére tipikus formájában eléggé karakteres, így könnyebben felismerhető. Nézd meg alaposan! Egyből egy fontos figyelmeztető jel, hogy füstös a kalapja közepe. Erről már kapásból felismerhető a mezőn sétálva és lenézve rá. Ha pedig felveszed, meghúzod rajta a körmödet, késed pengéjét, sárgulni fog. Ha pedig belevágsz, megérzed a vegyszeres, furcsa, taszító szagát is. A szekszárdi és az erdőszéli jó, kiadós csiperkék. Az erdőszéli is sárgul, de lassan, órákkal később sárgul be és a sárgás szín megmarad rajta, ahogyan a kicsike termőtestén láthatod. Ennek az illata kellemes, ánizsos vagy keserűmandulára emlékeztető.
Remek jellempróba, ahogyan a halálról vélekedünk. Számomra az életem vége, lényem megsemmisülése, testem anyagainak visszakerülése a körforgásba. Gondolataim mások elméjében maradnak fenn. A lélek nem létezik, az egyik kegyes hazugságunk, amivel enyhíteni igyekszünk a halállal kapcsolatos szorongásunkat. Pedig könnyű belátni, hogy gyönge, reszketeg, megpróbáltatások idején összeomló idegrendszerű, furcsa nézeteket valló és ezek hatására rosszat cselekvő, emberi lény semmiféle olyan értékkel nem rendelkezik, ami "égi" megőrzésre hivatott. Jobb elengedni a hamis meséket és a valóságra figyelni, és igazabb emberré válni, akinek tettei és szavai szinkronban vannak egymással. A halál ténye, ahogy szembesülünk a hamarosan bekövetkező lezárással, és ahogyan végigmegyünk a haldoklás stációin, mindent elmond rólunk, és nem marad a végére egyetlen egy hazugságunk sem, mert a haldoklás levetkőztet minket, felnyitja szemünket az igazságra, és ahogy önmagunkat, úgy másokat is a maguk valójában pillantunk meg. Csak azok mentesülnek a megmérettetés alól, akik hirtelen halnak meg. Kevés rosszabb élethelyzet van a haldokló magányosságánál. Ha van vagyona, körében a haszonleső örökösök maradnak, de ápolását fizetett személyzet végzi, aki szegény, egyedül, saját gyötrelmével testébe-elméjébe zártan ápolási osztályon szenved ki, és keveseknek adatik meg, hogy emberhez méltón, megbékélve, megtisztultan csendesüljenek el. Ez az igazi kegyelem, a jóság diadala. Amikor az utolsó lélegzeteidnél a szeretted fogja a kezed és enged vissza a semmibe. Elpazaroljuk emberi lényegünket, talmi elvárásoknak dőlünk be, miközben azoknak ártunk, akik a legnagyobb kincseink, a hozzánk közelálló embereknek. Ne hivatkozz képzelt entitásokra, ne bújj mögéjük! Gyenge jellemed ordít süketelésedből! Ember vagy. Vállald fel végességedet, és a tény ismeretében tégy meg mindent, hogy megbékélten, a legjobb ember társaságában fejezhesd be az életedet.
Ui.: Ha úgy örülünk a kicsiknek, mikor világra jönnek, ugyanígy becsüljük meg az életük végéhez érteket és legyünk velük. Mindannyian átesünk az emberség próbáján. Egyikünk sem mentesül alóla. Ne menekülj tovább.
Az EQ, az érzelmi intelligencia fontosabb mint az IQ, ugyanis elsősorban érző lények vagyunk, és érzelmek nélkül még dönteni se tudunk. Ez utóbbi tény meglepett, mert én is fixen hittem, hogy racionálisak vagyunk és a bal agyféltekénk a domináns, közben a jobb agyféltekénk dönt igazából, és mindig megelőzi a balt. Mindent utólag racionalizálunk. Az érzelmek a belső motivációnk meghajtói. De ehhez előbb meg kell tanulnunk érezni. Ha nem támad fel bennünk a vágy, megette a fene az egész életünket. Hiába a megértés, ha nincs bennünk vágy, nem fogunk cselekedni. Itt képbe hozhatnám az empátiát is, hogy képesek vagyunk beleélni magunkat a másik helyzetébe, amitől aktivizálódnak az érzelmeink és lehetőségeinkhez mérten segítőként lépünk fel. Az empátia fontos, de nem tesz jó emberré minket! Következő szint és itt már az emberi létezés magaslatára jutottunk el, az erkölcs. Na, erről aztán az utóbbi években nem esik szó a tömegkommunikációban. Oh, miért is? Mert egy számító, felélő, egymást szándékosan hülyítő korszakban vagyunk. A látszatra sokkal nagyobb igény van mint a tisztán megélt érzelmekre és a vágyból eredő célzott cselekvésre.
A vágy a jobbra, nem a többre. Sokan képtelenek megérteni a kettő közti különbséget. Nekem mégis miért sikerült? Erősen hatottak rám a történetmesélés során bemutatott (fiktív) példaképek. Sajnos a valóságban meglepően kevés igazi példaképpel találkoztam. Ők az életem ajándékai közé tartoznak, és arra inspirálnak, hogy magam is példaképpé váljak, igazi értéket adjak tovább. Hős nem lehetek, mert hősök nincsenek. Ettől mégsem vagyok lehangolt, mert a valódi életemben elért céljaim elégedettséggel töltenek el, és itt van nekem a történetmesélés is, amitől felragyog bennem az öröm.
Tévében láttam a La Mancha lovagját és ennél a dalnál félre kellett vonulnom, hogy ne lássa a családom, amint zokogok, mert engem szíven talált. Megértettem a dal valódi jelentését. Bár abban téved Don Quijote, hogy egy elérhetetlen csillagot követünk, hiszen csillagporból lettünk, szinte minden anyagunk, kivéve hidrogén, hélium és lítium, csillagok magfúziója és szupernóva robbanások során keletkeztek, amiknek szétszóródott galaktikus porából lett a Nap, és annak akkréciós korongjából létrejött harmadik kőzetbolygójának élőlényei vagyunk. Vagyis tényleg csillagporból vagyunk, így amíg életfolyamatok zajlanak bennünk, mondhatni lobog bennünk az élet tüze, saját magunk aprócska csillagai vagyunk és a saját fényünk mutat utat nekünk.
És végezetül egy dal mindennek összefoglalójaként a bennünk lévő fényről, ami iránytűként utat mutat nekünk.
Az az igazság, hogy öt perccel korábban még remek ötletnek tűnt megosztanom a "titkomat", hogy mitől ragyog fel bennem az öröm a legtisztább formájában, de amint elgondolkodtam a "varázslaton", hogy mindenből mennyit érthet meg a másik, elkomorultam. Nem, sajnos, megoszthatatlan az emberben lévő tűz. Ez egy személyes kincs, átadhatatlan. A szavak sem képesek közvetíteni. A jelek túl durvák, hogy át tudják adni az elme érzékeny rezdüléseit. Pedig micsoda örömöt képes okozni, ahogy az elmém életre kelti a sosem volt életeket és egyszeriben másokká válva kiteljesedett létezésben lehet részem. Nincs ennél jobb számomra. Mutatok egy példát a varázslatra. A nyitóképen Éadunel látható, aki a Babérliget című történetem főszereplője. Indítsd el a zenét, és olvass tovább. "Lauri Duilleach Az egyetlen driád királynő volt, aki megmutatta magát az embereknek. Pontosabban egyetlen egy picike részletét, a kisujjából megformált avatárját. A három méter magas, karcsú, légies alak nőt mintázott, ahogy az emberek mondták, élő csodát. Az igazi formáját fel sem fogták, pedig látták. Hiszen az erdő részét alkotta a teste. Ha felállt volna, a tenyerére emelhette volna a központi nagy fát, a párját.
A driád királynők gigászok voltak. A világ élői közül a leghatalmasabbak. A nyugati rengeteg királynője híres volt kedvességéről, hogy erdeje biztonságosan járható, ha az áthaladók betartanak pár szabályt. Érdeklődött az emberek iránt. Messze földekről látogattak el hozzá, akár koronás fők is, de felfedezők, tudósok, művészek és kereskedők. Az erdejében kialakított egy kisebb palotát, ahol vendégeit szállásolta el. Itt találkozott velük. Amikor belépett a fogadóterem mohaszőnyeges terébe, hogy helyet foglaljon itteni trónusán, még a királyok is féltérdre ereszkedtek előtte. Hatalma nyilvánvaló volt, mégsem élt vissza az erejével. Az embereket meglepte kedvessége és érdeklődése. Az egyetlen driád uralkodó volt, aki békére törekedett a két nép között.
Sokszor elmondta a látogatóknak. "A világ hatalmas, elférünk rajta, ha ti emberek megértitek a tanításomat, mit jelent az erdő megújulása, a körforgás. Ekkor befejezitek a hódítást, mert megszűnik lelketekben a sóvárgás, hiszen megtapasztaljátok a ciklusok csodáját, ahogy minden visszatér forrásához, hogy ismét alakot öltsön." Emberek generációit tanította, és a nyugati erdővel szomszédos ember törzsek valóban átvették tanítását. A különös együttélésnek híre ment szerte a világban. Lauri Duilleach reménye szerint messzi földeken is sikerült driádnak és embernek békét kötnie. Tévedett. Amikor sokidővel később tudomást szerzett a harcok fellángolásáról, aggodalom támadt benne. Mit tehetne? A vakszerencse a még oly hatalmas lényeknek is fontos segítője mint egy driád királynő.
A manó matriárcha találta meg. Az erdő apró népének vezetője vette fel a szőrmébe csomagolt kicsiny testet. Messziről érezte szagát. Ismerős volt. Egy kölyök, de miféle? Nagyobb volt mint egy manó gyerek és nehezebb. Nem is bírta megtartani. Leült és térdére fektette. Fájdalmas nyögésére és motoszkálására felfigyelt egy erdei ragadozó. A sárkánybagoly éjfekete alakja ereszkedett le a fák lombjából, hogy magának követelje a zsákmányt, és ha nem ért szeme villanásából, a manó matriáchát is széttépje. Az apró nép nagyanyjában harag támadt és visítva szólította népét, vagy bárkit, aki érti szavát, hogy jöjjön és segítsen megvédeni a talált életet. A sárkánybagoly alázatosan a földre lapult és kúszva távozott, amint felmagasodott a kétségbeesett manó mögött a királynő. A matriárcha beavatása napján egyetlen egyszer látta az erdő anyját. Könnyezve nyújtotta feléje a csomagot, akár valami ajándékot. Lauri Duilleach letérdelt az öreg manóhoz és megsimogatta fejét, miközben másik kezével átvette ajándékát. Mire megérkeztek a manók, a királynő távozott. Amerre elvonult avatárja, mozgott az élet, megújult. Gyógyította, ápolta erdejét. Máskor gyönyörködött volna a munkájában, de most a figyelmét az ajándéknak adta és gyökérujjaival kibontotta. Nyomban egy forrásba dugta az apróságot. A szőrmét levette róla és a földre ejtve hagyta, hogy az erdő mélyének lakói lebontsák pillanatok alatt. A kisfiú prüszkölt és felsírt. Az éles hang meglepte a királynőt, akárha valami állat hallatná halálsikolyát. Meg akarta nyugtatni. Ösztönösen cselekedett, és ha akárha driád gyermek lenne a kicsi, mellére rakta. A királynő minden élőt képes táplálni, és teste nyomban összerakta, amire az ember kölyöknek szüksége volt. Egy pillanat műve volt, ahogy meglátta az apróságban az esélyt, és szívében feltámadt az anyai szeretet. Elindult vele a valódi trónusához, az igazi fejét díszítő babérligethez, ami a koronája volt. Bevitte az erdő legmélyére, hogy anyjaként nevelje fel és rábízza az álmát. - Éadunel - mondta ki a szót, ami kincset jelent. Az avatárja felemelte a kicsit és a gyermek az igazi szemébe nézett bele, ami felnyílt. Amire sosem volt példa, egy driád királynő a valódi szemével viszonozta egy ember tekintetét, és a gyermek felismerte az anyját és az anya a gyermekét. Összekapcsolódtak. Lauri Duilleach tudta, hogy páratlan varázslatot hajtottak végre együtt. Driád és ember szíve együtt dobbant. Az élet eredője átjárt egy embert.
A királynő jót akart. Összekötni driádot és embert, hogy az ember valóban részese lehessen az erdőnek, az élet körforgásának. Éadunel pár évvel később rácsodálkozott nyíló értelmével a királynő jóságára és az álomra, amit együtt fognak megvalósítani. Igent mondott a küldetésre, hogy híd legyen a két nép között."
